A mai, modern történettudomány valamikor a 17. század második felében született. Tudós jezsuiták akkor kezdték el kutatni a forrásokat és kritikus gondolkodással megállapítani, hogy vajon tényleg minden úgy történt-e, ahogy a régi krónikák megírták. Először a szentek életét vizsgálták meg ennek a módszernek a segítségével.

A most megalakult, Sztehlo Gábor (1909–1974) evangélikus lelkész életútját vizsgáló kutatócsoport tagjai is hasonló feladatra vállalkoznak, mint az egykor élt jezsuita történészek. Az evangélikus egyház nem avat szentté senkit, de tiszteli az elődök példáját: a Sztehlo Gábor életét végigkísérő „csodák” pedig vannak annyira jelentékenyek, hogy érdemesnek látjuk behatóbb vizsgálódás alá vetni őket. Sztehlo Gábor történelmünk egyik legsötétebb korszakában mentett életeket és lelkeket. A vészkorszakban, 1944–45-ben Budapesten harminckét gyermekotthonban kétezer üldözöttet óvott meg a pusztulástól – csodák sora kellett ahhoz, hogy a nyilasőrjáratokat, az ostrom megpróbáltatásait és a háború végének zűrzavarát túléljék védencei.

A háború után, 1945-től 1950-ig a barna és a vörös diktatúra áldozatainak gyermekeit egy fedél alatt gyűjtötte össze a Jó Pásztor (később Pax) otthonban. Csoda, hogy fedelet talált a fejük fölé, csoda, hogy megmenekültek az éhhaláltól, és csoda, hogy a traumatizált gyermekek igazi közösséggé formálódhattak, amiben a Gaudiopolis gyermekköztársaság is segített.

Sztehlo már 1944 előtt aktív eszköze volt annak a csodának, ahogyan az egyházi élet a két világháború között gyökeresen megújult és felvirágzott. Hatvanban templomot, Nagytarcsán parókiát és népfőiskolát épített – ez utóbbi jelentősége éppúgy túlnőtt egyháza határain, mint az ő embermentő tevékenysége a vészkorszakban és a kommunista diktatúrában. Amikor az állam 1950-ben rátette kezét a Pax Gyermekotthonra, Sztehlo az egyházi ingatlanok egy részének államosítását úgy akadályozta meg, hogy elesett emberek – idősek és fogyatékkal élők – számára alakított ki bennük otthonokat. Egy embertelen és egyházüldöző korszakban valósította meg az emberiesség csodáját egyházi keretek között, megalapítva ezzel a ma is virágzó evangélikus diakóniai intézményhálózatot. Sztehlo Gábor 1961-től családi és politikai okokból Svájcban élt, egy gazdag és békés országban, amelynek – úgy tűnt, hogy – nincs szüksége csodára. Magyarországon azonban sok olyan, politikai okokból üldözött lelkész működött, aki családjával együtt csodaként élhette meg Sztehlo Gábor ajándékcsomagjait és svájci meghívásait.

A Sztehlo Gábor életét körülvevő csodákról már sokan sokszor írtak, beszéltek. Emlékezetét szobor, emléktáblák, nevét viselő közterek, intézmények, ösztöndíjak őrzik. Visszaemlékezése nemcsak magyarul, de angolul és németül is megjelent, munkatársai és a „Sztehlo-gyerekek” közül is sokan publikálták emlékeiket. Népszerűsítő életrajza több formában elérhető, működésének egyes részleteit tudományosan is feltárták.

Ahogyan a középkori szentek idejében, úgy Sztehlo esetében is a szemtanúk azok, akik megőrizték csodálatos tettei emlékét. 1990 óta a Sztehlo Gábor Gyermek- és Ifjúságsegítő Alapítvány fogja össze egykori mentettjeit és Sztehlo mai leszármazottait, akik szívós munkával gyűjtik össze és teszik közzé emlékeiket, ápolják hűséggel a „nagytiszteletű úr” és „Gábor bácsi” legjobb értelemben vett kultuszát. Az elmúlt két évtizedben egyháza is kezdett valamit törleszteni abból az adósságból, amelyet akkor halmozott fel, amikor nem támogatta teljes erejéből Sztehlo Gábor gyermekmentő munkáját, és hagyta feledésbe merülni tevékenységét.

Az Evangélikus Hittudományi Egyetem és az Evangélikus Országos Gyűjtemény 2021 januárjában kutatócsoportot hozott létre, hogy Sztehlo Gábor életútját mélyebben is feltárja a történettudomány eszközeivel. Mert sokat tudunk ugyan Sztehlóról, de messze nem mindent, sőt nem is eleget. Munkássága forrásainak egy részét még nem dolgozták fel, más részének a kritikai vizsgálata maradt el. Sztehlo életének kutatása azért is fontos, mert rajta keresztül egészen különleges, egyedi szempontból ismerhetjük meg azt a korszakot, amelyben élt. Sztehlo sikeres embermentését, pedagógiai és szociális munkáját elősegítette hihetetlenül széles és szerteágazó kapcsolatrendszere, amelynek feltárásával megismerhetjük, hogyan működhetett a civil kurázsi az egyéneket elpusztító, megnyomorító, közösségeket szétziláló diktatúrák szorításában.

Az öt évre tervezett programban jelenleg hét történész vesz részt: a hittudományi egyetem és a gyűjtemény munkatársai mellett más intézmények szakemberei is, a korszak és Sztehlo Gábor életének kutatói. Tervezzük összegyűjteni, digitalizálni és feldolgozni a Sztehlo-szakirodalmat és a fellelhető forrásokat. Szeretnénk, ha munkánk előkészíthetné egy korszerű, teljes körű és átfogó Sztehlo-monográfia megjelenését. A munkacsoport tevékenységét az alapító szervezetek, a Magyarországi Evangélikus Egyház és a Sztehlo-alapítvány képviselőiből álló tanácsadó testület segíti.

Amikor a 17. század jezsuita történészei a szentek életét kutatták, nem az volt a céljuk, hogy sárba rántsák a legendákat, megmagyarázzák a csodákat. Sztehlo Gábor életének szakszerű kutatását sem az életút „varázstalanítása” motiválja. Nincs az a forráskritika, amely azt a mélységes szeretetet, személyes bátorságot, mindenen átragyogó derűt, rendíthetetlen istenhitet és szelíd szerénységet meg tudná magyarázni, amely Sztehlo Gábort jellemezte. Hogy mit és hogyan tett Sztehlo Gábor, azt szeretnénk jobban megérteni és megismertetni a szakemberekkel éppúgy, mint a nagyközönséggel. A csoda nem megmagyarázható, de elmesélhető.