Mit jelent áldani azokat, akik átkoznak téged/titeket? Kik az áldottak? Hogyan lehetek reménytelen helyzetben is áldott? Mennyire személyes az áldás? Lehet-e úgy súlyozni, hogy a különleges alkalomhoz kapcsolódó áldás fontosabb? Kell-e a kimondott szó? Áldás és átok – lehet-e hinni csak az egyikben?

Előfordulhat, hogy felötlött már bennünk valamelyik kérdés, vagy ezekhez hasonlókon töprengtünk elcsendesedésünkben, elégedetlenségünkben, örömünkben, lázadásunkban – otthon, esetleg míg a trolit vártuk vagy autót vezettünk, esetleg egy igehirdetés közben. Ezeket a kérdéseket fogalmaztuk meg közösen Balatonszárszón, a gyülekezeti hétvégén, ahol játékos ismerkedés és az igehirdetők kezdeményező, újító kedve oldotta a hangulatot. A magyarul, angolul és  „Google-fordító kínaiul” összegyűjtött kérdésekre kerestünk válaszokat Jób, Jónás, Dávid, Jákob és Ézsau, a görög hősök, illetve a magunk életére tekintve. Milyen egyszerű is lenne a képlet – bár nem feltétlenül könnyebben kivitelezhető – azt mondva, hogy ügyes, szófogadó, törvénytisztelő keresztény egyenlõ az anyagi jóléttel, elismeréssel, gyermekáldással, igaz társsal… és amit még listázni tudnánk, ha a kívánságok számának nem kell megállnia háromnál.

Ehhez képest úgy tűnik, nem feltétlenül függ össze a sikeres előmenetel és az áldás.

Közülünk legtöbben úgy fogalmazták meg a gyülekezetben átélt vagy a közösen töltött hétvégén megtapasztalt áldást, hogy bár kényelmes körülmények közt lehettünk (balatoni panoráma, saját szoba, finom ételek, szauna, séta stb.), mégsem ezek kerültek előtérbe. És nem azért, mert ciki lett volna vállalni, hogy szeretjük a kényeztetést; a legtöbben azt fogalmaztuk meg átélt áldásként, hogy egymás iránt elfogadó közösségben lehettünk, érezve Isten szeretetét abban, ahogy együtt voltunk. Széthúzás helyett – ami fakadhatott volna véleménykülönbségekből –, azt tapsztaltuk, hogy figyelmesen meg tudjuk hallgatni egymást, tudunk tanulni egymástól. Versengés helyett (ahelyett, hogy méricskélnénk egymás hitét, áldottságát, adottságát, anyagi, családi, társadalmi helyzetét) nyitott szemmel és szívvel láthattuk meg a másik személyiségét, őszinte kíváncsiságot érezve arra, hogyan gondolkodik, mik foglalkoztatják. Mindez nem magától értetődő, hanem áldás.

Mikor felnőttek és gyerekek egybegyűltünk, bábjátékával nyűgözött le minket a Fabula et Figura társulat, előadva a Teremtés történetét és Jónás – „a próféták gyöngyének” – küldetését. Rácsodálkozhattunk Grúzia (Georgia) és Erdély tájaira Hámor Endre vetítésein, Csepregi Ildikó pedig rávezetett minket előadásában arra, hogy az ókori görög mitológiában miért pont Ödipusz vagy Filoktétész hordozzák az áldást; bármennyire meglepő is a felismerés, ha valamelyik NAGY hős nevére számítottunk.

Miért is csodálkozunk? A Szentírásból is kiderül, hogy Isten munkatársául választja a kitaszítottat, elesettet, depresszióst, árvát, lúzert, kicsit, gyávát, magányost.

Bizonytalankodtam indulás előtt, menjek, ne menjek, képes leszek-e a közösség részévé válni? Egyedül voltam a családunkból, mert ez a hétvége apás napokra esett. Tudtam, hogy lesznek gyermekes családok, akik jobban illusztrálják majd a hagyományos értelemben vett keresztény családot, és az járt a fejemben, nem helyezi-e majd ez reflektorfénybe sikertelen kapcsolataim súlyát, azt, hogy a gyerekek szanaszét vannak olykor, és hiányoznak. Nem tette. Mindannyian vittük a magunk batyuját, nem éreztem, hogy szégyenkeznem kellene.

A program részletes leírása a csatolmányban valamint a Facebookon megtalálható, a tervezettnél azonban több lett a tartalom. A program előadói és fogyasztói szereposztás helyett mindannyiunk jelenléte formálta az összképet. Megosztó-e ebben az esetben az áldás azokkal szemben, akik nem jöttek vagy nem jöhettek el? Ha valaki esetleg így érezné, akkor jól sikerült a beszámolóm, és van, aki bánja, hogy kimaradt – ez azonban nem célom. Az áldás ugyanis ott lehet mindannyiunk életében, egy karnyújtásnyira van, hisz „áldott, aki az Úrban bízik, és akinek bizodalma az Úr. Mert olyan lesz mint a víz mellé ültetett fa, amely a folyó felé bocsátja gyökereit, és nem fél, ha hőség következik, levele zöld marad. Száraz esztendőben sem aggódik, nem szűnik meg gyümölcsöt teremni.” (Jer 17,7-8) A Lélek gyümölcseit teremni, melyek biztosan nem önerőből nőnek, és még jó, hogy nem a mi küszködésünk eredményei, mert így nem kell sem szerénykednünk, sem dicsekednünk.

Az áldás maga Isten Szent Lelkének jelenléte Krisztus által. Éljünk hát az Isteni meghívással, az Ő társaságának lehetőségével, csendességünkben, készülődésünkben az advent időszakában is!