„2017-ben szerettük volna megmutatni a városnak, hogy mi is itt vagyunk, számottevők vagyunk, bár kicsik a másik két felekezet mellett – kezdi az épület és a helyi evangélikusság bemutatását a lelkésznő. – Sárréti Krisztina festett fatábláiból az egyiket ajándékba kaptuk a művésztől.”

Ugyan a 18. század közepe óta élnek evangélikusok a városban, sokáig csak a másik két felekezet templomaiba járhattak. „Szarvas, Orosháza, Tótkomlós, Hódmezővásárhely közelségében vagyunk, sok értelmiségi, iparos érkezett a településre. Szlovák, német nevek is vannak az iratokban.”

Élni akarás, istenszeretet

A hívek az 1900-as évek elején három év alatt tízezer aranykoronát gyűjtöttek össze, és megépült Isten háza ólomüveg ablakokkal, harangokkal, orgonával, háromszáztizenhét ülőhellyel. Híres építészt hívtak, Francsek Imrét, az ő munkája a városligeti műjégpálya is. A templomot 1905-ben szentelték fel.

De miért volt szívügyük a helyi evangélikusoknak a templom? „Erős hitű, módos családok voltak. Szórványlétükben úgy érezték: végre házat emelnek Istennek. Lett iskola, lelkész- és tanítói lakás. Az élni akarásuk és istenszeretetük vezette őket arra, hogy megmutassák a katolikusreformátus tengerben: vagyunk, élünk.”

A neogótikus stílusú épület papi és presbiteri padjai rejtett fülkében kaptak helyet. Az evangéliumi jeleneteket ábrázoló négy ólomüveg ablakot Róth Miksának tulajdonítják. A figyelmes szemlélő döbbenten észleli: a jó pásztort ábrázoló üvegen Jézus bal szemét lövedék helye csúfítja el, mementóként a második világháborúból. 

Csúcstartó, aki jövőt épít

Veres-Ravai Réka a Nyugat-Békési Evangélikus Egyházmegye espereshelyettese, feleség, kétgyermekes édesanya. Ákos fia egyetemista, Eszter tizenhat éves. Réka másfél évtizedig szolgált együtt lelkészként férjével, a Brassó mellett felnőtt Veres-Ravai Csaba Endrével; ő ma állami gyermekvédelmi intézetben vezető.

A lelkésznő az előző szolgálati helye, a Csanádapácai Evangélikus Egyházközség után 2011. augusztus 7-én lépett itt először szószékre – első ízben beiktatott női lelkészként. „Az oltárképet Hegedűs László hódmezővásárhelyi festő készítette. A jelenetet – Jézus és a samáriai asszony beszélgetését – ritkán látjuk oltáron. Ez a forradalmian jézusi történet közel áll a szívemhez. Ha valaki csodálkozik, hogy is lehet nő egy gyülekezet vezetője, mindig a képre mutatok. Ha Jézusnak ez belefért, akkor talán ma is elfogadható.”

Nem túl nagy létszámú, de lelkes csapat működteti a gyülekezeti életet. Kezdetben hat emberből építkeztek, ma huszonöt-harminc fő van egy vasárnapi istentiszteleten. „De az számít, hogy aki itt van, az azt kapja, amiért jött” – summázza a lelkésznő. Idén három konfirmandusa volt, s évről évre több lesz. Velük szervez ifis programokat is. A gyerekeket vasárnapi iskolára marasztalja; rajzolásra, kézműveskedésre a leválasztott előtérben nyílik lehetőség. Gyülekezeti termük nem lévén, okosan kell gazdálkodni a hellyel. Poharakban színes ceruzák, kréták, festékek, másutt színes papírok, ragasztó, olló – mind alkotásra csábít.

A gyülekezet missziói helyzetét így magyarázza: „Sok évtizeden át nem volt helyben lakó lelkész, Tiszaföldvárról jártak át. Egy ilyen helyzet mindig érződik egy közösség életén. Öt év helyettes szolgálat után 2016-ban iktattak be az egyházközségben.”

Veres-Ravai Réka hittanóra-csúcstartó: „Négy iskolában heti huszonhat órám van, ez igazi missziói lehetőség! A gyerekeknek kötelező templomba jönni, s gyakran a szülő is itt ragad. A kötelező hittanoktatás során sok evangélikus került elő, mostani felügyelő asszonyunk, Czirokné Gömöri Szilvia is a gyermekei révén lett tag, majd tisztviselő.”

Miért jó itt? – kérdezzük a lelkésznőt. „Faluról jöttünk ide, de a férjemmel mindketten városban nőttünk fel Erdélyben. Szeretünk ebben a kultúrától, iskoláktól nyüzsgő városban élni. Szentes nagyon szerethető. Nekem a művészettörténeti stílusok közül a szecesszió a kedvencem. Ez a város nagyjából a szecesszió korában, a millennium táján épült olyanná, amilyennek ma ismerjük. Az egykori Petőfi Szállót ugyanaz a Komor Marcell tervezte, aki szülővárosom, Marosvásárhely kultúrpalotáját. Hirtelen úgy éreztem, itthon vagyok – még ha földrajzilag távol is a szülőföldemtől. S nagy örömmel fogadott a gyülekezet. Végre van helyben lakó lelkészük, sőt lelkészcsaládjuk” – meséli itthon és otthon kapcsolatáról.

Nem szuperhős

„A vasárnapi alkalmakra szervezek rá, mert bibliaórát most nem tudunk tartani. A város zeneiskolájába sok hittanosom jár, szép tanévzáró istentiszteleteket tartunk. Presbitereink között van a volt megasztáros Seres Krisztián zenész. Ha teheti, koncertet ad a tanítványaival. Van hittanosom, aki egy ilyen szentestei alkalom után kérte a keresztelését. Igyekszem megragadni minden lehetőséget a misszióra: tévé, rádió, utcai flashmob… – jellemzi életüket Veres-Ravai Réka. – Fontosnak tartom, hogy az anyukákat, nagyszülőket a maguk élethelyzetében szólítsam meg. Hogy lássák: én is anya, feleség vagyok, akinek hasonló problémái vannak. Mint lelkész Jézushoz vezetem őket, de nem felettük álló szupernő vagyok. Amit tudok, azt megteszem, mert ezt fogják számonkérni rajtam.” A szórványok közül csak Nagymágocson van istentisztelet havonta; augusztus 20-át mindig ott ünneplik. A lelkésznő hálás a segítőiért; mint mondja, dr. Gombos András felügyelő a tavaszi lemondásáig rengeteget tett a közösségért.

Az életjelek biztatók. Sokan jelentkeznek keresztelőre. „Mindenkit fogadok, de csak ha ígéretet kapok: a gyermeket evangélikus hittanra íratják majd. Az esküvőnél is így járok el: akkor a keresztelőről egyezünk meg. Így épülgetünk lépésről lépésre. Az így megelőlegezett bizalomért meghatóan hálásak. Sok kis hittanosom lett így” – tudjuk meg.

Veres-Ravai Réka szívéhez legközelebb az igehirdetés áll. A templomba a központi elhelyezkedése miatt sokan betévednek, főleg nyáron. A lelkésznő vágya, hogy a feléledt kis gyülekezet továbbra is fejlődjön, még ha apránként is. „Az, hogy a gyerekekkel ennyit foglalkozhatunk, mindenkinek öröm. Ha keresztelőkor fel-alá szaladgálnak az oltártérben, a felnőttek nem mérgesek! Örömmel tekint rájuk mindenki: látják, hogy ők a jövőnk, a lehetőségünk az életre.”

Minicsillárok a parókián

A közeli parókiára tartunk, itt mutatja meg Veres-Ravai Réka a hobbijának eredményeként született, több mint száz darabos kollekciót. A lelkésznő-találkozókra járók ismerhetik is az alkotásait, hiszen kolléganőit mindig meglepi a saját készítésű fülbevalóival.

De hogyan kezdődött ez a hobbi? „Anyukám is ügyes kezű volt, hímzett. A nyolcvanas években nőttem fel Erdélyben, nagyon szegényes világ volt akkor nálunk. Egy művészeti bolt működött Marosvásárhelyen, ezt sűrűn látogattam, kézművesek dolgoztak benne. Magyarországon kezdtem el ékszereket készíteni. Minicsillárokat, ahogy a lányom mondja. Webáruházból potom pénzekért rendelek alkatrészt.”

A legizgalmasabb az újrafelhasználás, az, ahogyan egy-egy régi lánc, karkötő, porcelán új életre kel. „Üveglencsés fülbevalókat is szeretek készíteni. Ez itt kókuszrostból készült, ennek az alja horgolt” – emeli le a tárolóról az egyes darabokat. Van itt fülbevaló ékszerbetonból, és az idei projektek: a gyöngyszíjú karórák. Kalitka és madár, kés és villa, vad és agancs – pusztán a képzelet szab határt az alkotómunkának. „Kedvenceim a tematikus fülbevalók: Alice Csodaországban, a kis herceg, Bóbita, a vers nyomán. Aszimmetrikusak: a két fél más-mást ábrázol, így mesélnek el egy történetet.”

Ékszereit nem eladásra, hanem ajándékozásra és saját használatra készíti. „Elég nagy tanulópénzt fizettem, míg megtanultam a drótokat hajlítani. Nekem ez a kikapcsolódás, az interneten is találok ihlető képeket” – avat be. Ha elfárad, egy-egy órát eltölt a hobbijával, csak az alkotásra koncentrál. Fülbevalói látványos ékszerállványon gyűlnek.

Az ízlés a fontos

Léghajó, kagyló, barokk csillár, hosszan lógó gyöngyök, dekupázs – azaz szalvétatechnikával készült alkotások –, számtalan forma és szín. Veres-Ravai Réka úgy mondja: lelkiállapotot gyógyít. „Ha látom az iskolában, hogy valaki szomorú, becsempészek az asztalára egyet. Persze tudják, kitől származik… Valentin-napra többeknek vittem a református iskolába. Ha eltalálom az ízlésüket, akkor még boldogabb vagyok!”

Az ékszer és a kereszténység kapcsolatáról így vélekedik: „A legtöbbet gond nélkül felveheti hétköznapra akár egy lelkésznő is. Attól nem leszünk kevésbé hívők, ha viselünk egy fülbevalót, karkötőt, gyűrűt, ha az szép, főleg hogy ha én is készítettem.” Az ízlés, az öltözékkel való összhang a fontos; Veres-Ravai Rékát soha nem szólta meg senki azért, mert szereti az ilyen tárgyakat.

Kreatív ötleteknek amúgy sincs híján: egyházi ünnepek előtt ő dekorálja a parókiát. Az eredményt néha az interneten, az egyik közösségi oldalon is megcsodálhatjuk: például egy virágcserépben a húsvéti sziklasírt. Egy kertet képzeljünk el zöld oázisból, kavicsokból. „Az adventi koszorút is mindig én csinálom – ott aztán kiélhetem a kreativitásomat! Számomra ezektől otthon az otthon, a lelkemet pedig megnyugtatja.”

A cikk az Evangélikus Élet magazin 84. évfolyam, 31–32. számában jelent meg 2019. augusztus 11-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.