Olvasd: Filippi 1,12–21.

„Mert nekem az élet Krisztus és a meghalás nyereség.” (21. vers)

Egyik legkedvesebb egyházi énekünk így kezdődik: „Mind jó, amit Isten tészen...” Könnyű ezt énekelni, de nehéz vallani, vállalni, és aszerint élni, mikor nem látunk, nem érzünk semmi jót abban, ami történik, amit Isten tészen. Nehéz, de nem lehetetlen. Pál apostolnak nem volt könnyű és mégis tudta. Igaz, magát ezt az éneket nem ismerte, de ismerte, és tanúsította azt a lelkületet, amelyből ez az ének született.

Nem volt könnyű neki, mert a Filippi levelet börtönből írta, ahol a legmegbízhatóbb katonák, a testőrök őrizték bilincsekbe verve.

A filippi gyülekezethez is eljutott ez a hír, aggódtak Pálért s még inkább az evangéliumért, s azt gondolták: Nem jó, amit Isten tészen... Mikor a világ a kárhozatba rohan, nem bölcs dolog elhallgattatni a legkiválóbb igehirdetőt.

Pál apostol azonban egész másképpen látta a helyzetet és azt írta a gyülekezetnek: „Tudtotokra akarom pedig adni, atyámfiai, hogy amik rajtam estek, azok inkább előmenetelére szolgáltak az evangéliumnak.” (12. vers)

„Mind jó, amit Isten tészen”, mert fogságom üdvös a misszió számára. Így ír: „...ismeretessé lett a császár egész udvarában és mindenki előtt, hogy én Krisztusért vagyok fogoly.” (13. vers). Nem kapuzárást érez tehát, mikor becsapódik mögötte a börtön ajtaja, hanem kapunyitást. Nem az elveszett alkalmak felett kesereg, hanem keresi és meg is találja a szolgálat új alkalmait. Olyanok között szolgál, akiket megközelíteni sohasem lehetett volna módja az evangéliummal. A kaszárnyák népe, a testőrök csapata ül le mellé, mint hozzáláncolt őr nap mint nap. Még a császár udvarában is az evangéliumról beszélnek már. Az igehirdetőt meg lehet bilincselni, de maga az Isten igéje nincsen bilincsekbe verve. (2Tim 2,9)

„...többen az Úrban való atyafiak közül az én fogságomból bizalmat merítettek és nagyobb bátorsággal merészelik félelem nélkül szólani az Isten igéjét. Némelyek ugyan irigységből és versengésből, de mások jóakaratból is hirdetik Krisztust...” (14–15. vers). Pál apostol sorsa nemhogy meggyávítaná a római keresztyéneket, hanem felbátorította a bizonyságtételre. Bizony: mind jó, amit Isten tészen!

Pál apostol fogságát a maga számára is üdvösségesnek látja. „Tudom, hogy ez nekem üdvösségemre válik...” Nem látja még világosan, hogy személyes keresztyénségére milyen áldást fog jelenteni a fogság, de hogy üdvös lesz, abban nem bizonytalankodik.

Ez a tapogatózó hite már ebben a szakaszban is két nagy dolgot láttat meg vele: az élet és a halál bizonyságtételét. Tudatossá lesz benne, hogy a keresztyén embert olykor vizsgáztatja Isten. Vizsgázik ő most is. Nem szeretne elbukni ezen a vizsgán. Készül a halál vizsgájára is, mert emberileg csak halálra számíthat. Az a vágya, hogy halála ne legyőzettetés, hanem győzelem legyen a halál felett, ez a zengő ének: Mind jó, amit Isten tészen...

Ennek a csodálatos nyugalomnak titokkulcsa: Krisztus. Ezért írhatja Pál: „Nékem az élet Krisztus és a meghalás nyereség”.

Akinek Krisztus a mindene, az mindent az üdvösség szempontjából néz és Pál apostollal vallja minden körülmények között: „Tudjuk, hogy azoknak, akik Istent szeretik, minden javukra van.” (Róm 8,28)

Úr Jézus Krisztus! Bocsáss meg nékünk, hogy újra és újra bizonyíték kell nekünk arról, hogy Te jó vagy, szeretsz minket, kegyelmes vagy hozzánk. Bocsáss meg, hogy a kereszt sem elég arra, hogy meggyőzzön minket arról, hogy aki egyszülött Fiát sem sajnálta halálra adni, az hogy ne ajándékozna mindent nekünk a múltban, jelenben és jövőben is. Kérünk, bocsáss meg Urunk, hogy olyan sokszor hazudtunk Néked, mikor énekeltük: Mind jó, amit Isten tészen. Hiszen a szívünk akkor is tele volt bírálattal és nehezteléssel, Veled való elégedetlenséggel. Kérünk, taníts meg minket igazán mondani: mindent jól cselekedett, mindent jól cselekszik és mindent jól fog cselekedni. Ámen.

Mind jó, amit Isten tészen, Szent az ő akaratja;
E hit hív gyámolom lészen, S szívemet megnyugtatja.
Van Istenem, Bár ellenem
Támadjon veszély s halál, Felfegyverkezve talál. (376. ének)