Angyalka fanfictiont (rajongói irodalmat) írt, a Forma–1-es versenyzők voltak az álomférfiak számára. Érdekes, hogy egy olyan pilóta inspirálta az első kötetét, akinek a karakterét azután szerette meg, miután az írás végére ért. Aki ismeri az előzőt – A szíved mélyént –, az új kötetében megfigyelheti majd azt a változást, hogy most már nemcsak egy nézőpontból látunk, hanem kettő váltakozik fejezetenként. A szerelmesregény nem kevés bonyodalmat is tartogat, egyebek közt felteszi azt a kérdést, hogy mit jelent a siker, hogyan éli meg egyik és a másik, és ez miképpen teszi próbára a kapcsolatot.

A szerzőnő mindössze huszonöt éves, a fantáziája és a tapasztalatok alapján teremti meg írói világát, de nemcsak a saját élményeit használja fel, hanem sokat beszélget a barátnőjével, nemegyszer oda kilyukadva, hogy „az élet olyan, mint egy szappanopera”.

Nagy Angyalka Zalaegerszegre járt a Kölcsey gimnáziumba, részt vett a Zalai Hírlap Séta programjában, írásainak elismerésére megkapta az Aranytoll díjat. Aztán tanítóképzőt végzett, közben hat éve zongorázik, a vasvári zeneiskolába jár, és kántorizál az andrásfai templomban, ahol egy szintetizátoron játssza le a miserendnek megfelelő egyházi énekeket. Az emberek az ő szép hangját követik, néha sietnek, néha lemaradnak, de Angyalka tartja a ritmust, lehet hozzá igazodni.

Ha megkérdezzük tőle, milyen ma huszonévesnek lenni, a gimnáziumi évekre tekint vissza, amikor a tanáruktól gyakran hallották azt, hogy „Örüljetek, amíg tanulhattok!” Ez most kerül új fénybe, amikor már munka mellett kell tanulnia. Szombathelyen a Reményik Sándor Evangélikus Általános Iskolában tanít az alsó tagozatban – olvasást, nyelvtant, fogalmazást is –, és közben magyartanár szakot végez az ELTE Savaria Egyetemi Központban.

„Sokkal nehezebb pálya, mint gondoltam. Nem az a lényeg, hogy mit tanítok, hanem az, hogy hogyan. Nem mindig könnyű válaszolni a gyerekek kérdéseire. Az is nehéz, hogy sokszor a gyerekek akarják megmondani, hogy mit csináljunk. Jó képességű, erős osztályom van, aranyosak, de megesik, hogy nem fogadják el, amit mondok” – meséli a tanítás kihívásait, amelynek során azonban egyre nagyobb gyakorlatot szerez, örömmel újságolta otthon, Andrásfán az édesanyjának, hogy úgy érzi, egyre jobban bír velük. Megemlíti, hogy nincs sok szabad­ideje az íráshoz, sokszor van úgy, hogy „csak hadd üljek egy kicsit”, de azért vannak félretéve kéziratai, amiken még majd dolgozik, és új terveket is sző.

Ha elvégzi a tanár szakot, szeretne beiratkozni a hároméves kántorképzésre is, hogy végzettsége is legyen arról, amit annyira szeret.