Az uralkodó a ceremónia előtt megemlékezett a szerdai londoni tűzvész és az elmúlt hónapokban elkövetett három terrortámadás áldozatairól. „Szomorúságunkat egyként éljük meg, de ugyanilyen félelem és kivételezés nélküli eltökéltséggel segítjük azokat, akik a sérülések és a veszteségek rettenete után most igyekeznek újra talpra állni” – fogalmaz II. Erzsébet királynő.

A királynő szombaton külön nyilatkozatot is kiadott, amelyben leszögezi, hogy a hivatalos születésnapi ceremónia, hagyományosan az ünneplés napja, idén azonban nehéz lenne felülemelkedni az elmúlt hetek egymást követő tragédiái okozta szomorúságon. Az uralkodót a nyilatkozat szerint a manchesteri és a londoni tragédiák helyszínén tett látogatásain mélységesen megindította az a támogatás, amelyet az emberek súlyos szükséghelyzetbe került társaiknak nyújtottak.

A királynő az uralkodás nagy-britanniai hosszúsági rekordját már 2015. szeptember 9-én megdöntötte: 63 évet, hét hónapot és három napot eltöltve addig a trónon.

Aki életének egy pillanatában ráébredt arra, hogy Isten közelsége mit jelent számára, mekkora kincs is ez valójában, annak ez a kérdés útitársává vált. Aki megérkezett egyszer a templomba úgy, hogy a prédikáció nagyon mélyen megérintette, az abban a pillanatban kapott egy olyan kincset, amire azonnal el kellett kezdeni a vigyázást, az őrzést. Aki nagyon lentről és igen elesett helyzetből fel tudott állni Isten megtapasztalt segítségével, az ezután megpróbál minden figyelmével vigyázni, nehogy visszaessen a kilátástalanságba, az elbukott helyzetbe, hanem napról-napra kapaszkodik, hogy az elért eredményt el ne veszítse. Csak el ne vesszen az Istennel való gyógyító kapcsolat! Ha a megtapasztalt, átélt és megszeretett pozitív élményeink eltöltenek minket, utána mindig valóságos az a küzdelem, amelyet kincs megtartásáért vívunk.

Megmarad-e a kincsünk? A reformáció 500 éves jubileumának évében nagyon fontosnak tartom, hogy ezt a rövid kérdést az Evangélikus Hittudományi Egyetem tanévzáróján önmagunk számára is feltegyük.
Meg tudtuk-e őrizni csupán egy tanév, az elmúlt 10 hónap folyamán a tanévnyitó istentisztelet és csendes nap indulásának ajándékait? Az évkezdés lelkesedésének kincseit? Az újak és a régiek találkozásának gyümölcseit? A megszólító előadások, a jó vendégelőadók vagy egy-egy áhítat, vagy házon belüli prédikáció értékét, fényét? Van-e még ereje a passiói körútnak? Elevenen él-e bennünk valamelyik gyülekezeti látogatás élménye? Tudtunk-e „kincsőrzést” tanulni abból, ami velünk történt ebben a tanévben?

Megéri feltenni ezt a kérdést nagyobb körben is, az egyetem élete szempontjából alapvetően meghatározó közösség, a Magyarországi Evangélikus Egyház összefüggésében is. Éppen a kiemelkedő és a kellően ki is emelt 500. jubileumi évben megkérdezhetjük: meg tudja-e ma őrizni egyházunk örökölt kincseit, és részesíteni tudja-e a következő generációkat abból a titokból, érzésből és értékből, amit maga is másokon keresztül, az előttünk élt generációktól kapott.

Azért vagyunk itt ebben a szolgálatban, ebben a templomban és ebben az egyházban, mert voltak olyan próféták, apostolok vagy akár szerény életű bizonyságtevők és egyszerű küldöttek az életünkben, akik felnyitották a szemünket és megtanították nekünk a kincs felfedezésének, megismerésének és megtartásának technikáját, módszertanát. A frissítés művészetét.

A mi felelősségünk pedig ma az, hogy a mi jelenlétünk és életünk ugyanilyen átörökíthető kinccsé váljék mai környezetünkben.

Hálásak lehetünk, amikor kapunk egy-egy segítő eseményt, találkozást vagy élményt úgy, hogy személyesen felüdülünk, megújulunk és felfrissülünk a hitünkben. Mindez valóban egy olyan nagy tanulás része, amire Margot Kässmann egy mondatos logója utal a németországi plakátokon: „A Reformáció tanulási mozgalom is volt. Mindenkinek magának kell utána olvasni és megérteni azt, hogy mi van a Bibliában” Ennek az egyszerű definíciónak a munkásai vagyunk mi is mindannyian. (Die Reformation war auch eine Bildungsbewegung. Jeder und jede sollte selbst nachlesen und verstehen können, was in der Bibel steht.)

Az egyház életének alapvető funkciója minden időben ez. Nem megmerevedett tanok rendszere, hanem tanulási folyamat, sőt mozgalom. Pozitív emlékezetfrissítés. Felüdítő vigasztalás. Élénkítő üzenetek. Tisztuló jövőkép. Javuló távolbalátás. Mondhattam volna ezek helyén azokat a klasszikus szavakat is, hogy tanítás, bátorítás, evangelizálás, prófétálás és megtérés. Vajon milyen százalékban dominánsak ezek a mai valós teológiai, egyházi és személyes hitbeli pályáinkon? Mennyire határozzák meg ezek a mindennapi munkánkat, vagy mennyiben ettől eltérő üzleti, nyereségkereső, ügyeskedő vagy akár a trendi menedzseri, ügyvezetői attitűd kényszere határozza meg az egyházi élet mai életmegnyilvánulásait.

Nem kerültek-e nagyon előtérbe az egyház életében is a világi környezet divatos érdekharcai, anyagiakért vívott lázas csaták vagy a külsőségek bemutatásának művészete anélkül, hogy azok mélyebb belső tartalommal rendelkeznének. Nem dominálnak-e lassan különféle pozícióharcok, a nagyobb anyagi lehetőségek eléréséért vívott küzdelmek ma az egyházban? Érdemes elgondolkodni ezen ma is, pont ugyanúgy, mint a reformáció korában, mert e nélkül az önmagunkba nézés nélkül nehéz jó szívvel eredményesnek, sikeresnek vagy éppen áldásosnak nevezni az aktuális egyházi ünneplést és megemlékezést. Luther számára e nélkül a belső és mélyre hatoló önvizsgálat nélkül sohasem létezett mindennapi keresztény életgyakorlat, életforma. Sok mindent elengedett, felszámolt vagy hatályon kívül helyezett a reformátorunk, de az egyház és benne az egyes tagok lelki életének igényességét, tisztulását és az élet utolsó percéig tartó „kincsőrző” küzdelmét sohasem kérdőjelezte meg. A féltő egyházszeretet is így lett evangélikus őseink egyértelmű karakterjegye. Ezért hálaadással és tisztelettel tartozunk sokaknak, akik ezt megélték és így gyakorolták előttünk.

Útravalóként a végzősöknek idén különösen is ajánlom Luther egyik legismertebb énekének egy versszakát: „Úgy tégy, és csak úgy taníts hát, Mint Jézus, hozzá térve. Hirdesd Isten országát Az Ő dicsőségére. És jól vigyázz, hogy emberek Meg ne rontsák nagy kincsedet - Ezt bízza rád Megváltód.” (EÉ 318.ének Jer örvendjünk keresztények. 6.v.) Ennek az éneknek a német változatában 10 versszak szerepel, nálunk összesen 6. Luther féltése és aggódása a német szövegben sokkal erősebben kifejeződik: „Was ich getan hab und gelehrt/ das sollst du tun und lehren/damit das Reich Gottes werd gemehrt / zu Lob und seinen Ehren; und hüt dich vor der Menschen Satz (Satzung oder Lehre)/ davon verdirbt der edle Schatz:/das lass ich dir zur Letze.” (341 BG 10.v.)

Nem kis küzdelem az, hogy abban az eredeti stílusban és tartalomban meg tudjunk maradni a mai egyházi életben is, ami valóban a küldetésünk magja és kincse. A megújuló és rafinált emberi beavatkozások, tévtanok és eltérítő akaratok mindig újra próbálkoznak. Luther személyesen is ezt tartotta a legnagyobb kísértésnek és próbának, hogy hogyan lehet a sok külsőségtől, alkalmazkodástól és beavatkozástól legkevésbé sérülten megmaradni az evangélium Jézustól kapott életformájában.

A teológiának is az a feladata, hogy Isten szava a középpontban maradjon, az Ige valóban igeként szólaljon meg és minden tudomány azt szolgálja az egyházban, hogy a nagy tanulási mozgalomnak minél több résztvevője legyen ma is. Mindig nagy árat fizet a kereszténység azért, ha ettől eltávolodik és mással kezd el intenzívebben foglalkozni. Hamis értékek nagyon gyorsan mutatkoznak túl szépnek és a középpontba tolakodnak nagy erővel és látványossággal.

Az ünnepi év lehet egy figyelmeztető idő és ebben az éberségben erősen újraformáló lehetőség egyénileg is közösségben is az evangélikusságunk számára. Úgy tegyünk, és úgy tanítsunk, ahogy Jézus tette, és ahogyan ma is teszi ezt egyszerű és komplikált emberek életében egyaránt. A szolgálatukat most elkezdők könnyen megjegyzik idén az indulásuk, ordinációjuk dátumát. De vajon a reformáció igazi attitűdjét is? Jó lenne, ha ez az ünnepi dátum egyben ünnepi erőt, lelkesedést és tisztaságot is adna nekik éppen az első lépések élményei közepette, hogy a kincskeresés és a kincs megőrzésének lutheri vágyát és energiáit a maguk számára is vonzónak és követendőnek találják.

Június 9-én este egy különleges reformációi ajándékot kaptam. Pár héttel korábban láttam a reklámot, hogy a Budapesti Nyári Fesztivál nyitókoncertjén a Margitszigeti szabadtéri színpadon Mendelsohn művek hangzanak fel, és a Reformáció áll az est középpontjában. Gyorsan lefoglaltam két helyet, kerül, amibe kerül alapon. Hilary Hahn nevével is megismerkedtem gyorsan. A definíció pedig egyszerű: a világ ma élő hegedűművészei között az első ötben biztos helye van. Életéről azt is megtudtam, hogy 3-4 éves korától hegedül és 8 éves korától minden nap eljátszik egy Bach művet, mert a nap nem is nap e nélkül. A Reformáció szimfónia amúgy is a kedvenceim között szerepel, de Hamar Zsolt és a Nemzeti Filharmonikusok is ígéretesek. Gyönyörű este, emelkedett hangulat, telt ház és igazi katarzis. A szünetben Prőhle Henrik fuvolaművésszel futunk össze, és szinte egyszerre mondjuk egymásnak: „azt hittem, minden lépésben egy evangélikus papba, vagy ismert gyülekezeti tagba fogok botlani…de te vagy az első…” Folytatódik a második rész, ebben csak a Reformáció Szimfónia hangzik. Hihetetlen módon ragadja magával a tömeget, többszöri visszatapsolás a végén. Lehet ezt még fokozni? – volt bennem a kérdés.

A karmester megszólalt és azt mondta, hogy a reformáció lényege az együtténeklés. Nincs reformáció a gyülekezet éneke nélkül. És amikor újrajátszották a ráadásban a korált tartalmazó ütemeket, a karmester a közönség felé fordult, intett, hogy az ezres tömeg is kapcsolódjon be: énekeljen. Erős vár a mi Istenünk! Nem hittem, de hallható volt az éneklés, a dallam dúdolása. Igaz, közben a rézfúvósok is belopakodtak a nézőtérre, és erősítették a pozícióinkat. Hátbizsergető pillanatok. Végül ováció, taps és örömködés.

Ezután történt még valami aprócska dolog. A mellettem ülő ismeretlen fiatal házaspár férfi tagja megszólít: Mi volt az a gyönyörű dallam, amit Önök énekeltek. Mit lehet tudni erről a szép dallamról? Elkezdtem mondani jó hittanos stílusban a választ, ő pedig szaporázta még a kérdéseit, a végén pedig csak ennyit mondott: az biztos, hogy nagyon tetszett és megszólított ez az ének. Úgy éreztem, ezen az estén egészen közel kerültem ahhoz, hogy jó érzéssel ünnepeljem a jubileumi évet.

Tán senki sincs az egyetemen, aki ne tudná felsorolni az ebben a tanévben első évfolyamot kezdő teológus-lelkész hallgatók névsorát. Riczinger Péter és Slezák Bence beírták magukat mindannyiunk memóriájába. Kisebb számok azt az ajándékot adták, hogy két megszólított és elkötelezett hallgató elindította a Hivatás Kampányt, lelkesen bekapcsolódhattunk ebbe, beleértve a hivatás vasárnapját is. Ez a kis számok ajándéka.

És a nagy számok? Egy szobrocska már túl van az egymilliomodik eladott példányon. Luther Márton a legsikeresebb Playmobil figura – értesülünk különféle híradásokból. Heinrich Bedford-Strohm, az EKD elnök örül a kis játékfigura hatalmas sikerének, és azt hangsúlyozza, hogy a Playmobil Luther rövid idő alatt abszolút kasszasikerré vált. „Bárhol járok – hangsúlyozza –, legyen az Dél-Afrika, Ruanda vagy az Egyesült Államok, mindenütt belebotlok a Playmobil Lutherbe. Ez a kis játékfigura nem egy Klimbim vagy épp divatos, ám értéktelen kabalafigura – ahogy a kritikusai állítják. Nem! Szülők épp azért vásárolják pont ezt a figurát a gyerekeiknek, mert azt érzik, ennek többlete van Darth Vaderekkel vagy szupermenekkel szemben.

Két olyan elköszönés is fontos esemény volt az elmúlt tanévben. Olyan szolgálattevőket temettünk, akik a háttérből, és nem a fő vonalban segítették évtizedeken át a lelkészképzést.

D. Dr. Prőhle Károlyné, leánykori nevén Ajtony Ilma, „Sorbonne–diplomás háztartásbeli” az egyik, aki egész életében fizetés nélkül szolgálta a Magyarországi Evangélikus Egyházat –, 2016. december 7-én, életének kilencvenedik évében elhunyt.

Szabó Lajosné született Németh Franciska a másik, aki 96 évesen hunyt el, és akit egy nagy létszámú lelkésznemzedék „Franciska Néni”-ként és egyben a jó ízek varázslójaként ismert évtizedeken keresztül a teológus otthon konyhájában, de onnan messze kiterjedő befolyással. Csak egy pedagógiai módszert elevenítek fel tőle: minden vásárnap főzött ránk, felváltva rántott vagy sült húst. De amikor délben az ebédlőbe léptünk, odaállt elénk és egyenként megkérdezte: „Maga hol volt ma templomban, és mit hallott a prédikációban?” Ez volt az igazi menzajegy abban az étkezdében, ahol egy az élet legnehezebb mélységeit, a kulák sors brutalitásait megjárt vönöcki özvegyasszony „szolgálatként” végezte a munkáját.

Legyen ma is nagyon sok ilyen egyszerű jelenlét hiteles tanúság az egyházunkban a reformáció ötszázadik évfordulójának az évében.