Mivel ötödik osztályban oda- és vissza kötelező elsajátítani a János vitézt, ezért arra gondoltam, hogy korosztályos lányomnak, aki nem mellesleg nagy lórajongó, nagyon jó lehet egy ilyen darab. Természetesen a családdal együtt mentünk az előadásra.

Már jóval a kezdés előtt a helyszínre érkeztünk. A Kincsem Parkban felállított hatalmas sátor alatt éppen belovagolták a lovakat, egy szürkét és egy pejt. A szürke hátán lovagló lány beénekelt, lovaglás közben skálázott is. Pattogtatták az ostort, próbálták a félősebb lovak figyelmét megtörni vele. A hatalmas vágták alatt porzott a lovarda, félelmetes volt, ahogyan szinte egy helyben pördültek a lovak, és már vágtattak is vissza, a másik irányba.
Nemsokára beengedtek bennünket az ülőhelyekre, és elkezdődött az előadás.

Kacsóh Pongrác daljátékának ismert dallamai csendültek fel, a közönség soraiban ülő, hatvan pluszos generáció még énekelte is a dalokat. A játékba belevegyült pár modern elem is, kiderült, hogy János vitéz rappelni is tud, bár azért ez a rész inkább a felejtős kategóriába tartozott. A színészek játéka is hagyott némi kívánnivalót maga után, sokszor nem tudtam, a drámai jelenetek alatt sírjak-e vagy inkább nevessek, olyan tragikomikus volt. Sok túllőtt pátosz és felesleges sallang.

Egy valami volt azonban, ami miatt szintet ugrott a szememben az előadás: a lovak teljesítménye. Gyerekeim hatalmas átéléssel nézték a vágtázókat, Dani mintha maga is épp a hétvégi lovasedzésen lenne, és lóháton ülne, még ugrott is hozzá. Szonja tátott szájjal nézte a pacikat, szemében láttam a lovak iránti olthatatlan szeretetét.

Bár a közönség vakuval nem fényképezhetett, a színpadon mégis elég fény villódzott ahhoz, hogy az egyre szürkülő estében a lovak egyre jobban féljenek, és egyre rosszabbul érezzék magukat. Habzó szájuk is idegességről, feszültségről tanúskodott. De aztán egyre jobban dolgoztak is. A sok külső inger ellenére még a legkisebb huszár is tartani tudta a lovát, az állatok fegyelmezetten várták a lovasok utasításait, néha elégedetten prüsszögtek egyet-egyet.

A török és magyar csapat összecsapásakor zajlott a legfélelmetesebb jelenet, mert nem elég, hogy a lovaknak egymással szemben kellett futniuk, felágaskodás nélkül ki is kellett kerülniük egymást. Tudom, hogy a jól megtervezett koreográfia, a sok gyakorlás segített ebben, az állatoknál mégis kiszámíthatatlan, hogy bizonyos ingerek hatására hogyan fognak cselekedni. Hátborzongató volt ezt a második sorból, a színház közepéről átélni. Azt éreztem, hogy én most tényleg egy csata kellős közepén ülök, ahol ember és állat összecsapása folyik, és vérre menő a küzdelem.

Sokszor volt a lovasok segítségére a pálca és a sarkantyú is, de az ember azt érezte: na igen, ebben van teljesítmény. Sok fárasztó és fegyelmezett edzés. Felejtsük el a dalokat, felejtsük el a játékot. Engem megvettek kilóra a lovak.

Jól is esett, amikor a darab végén a szereplők felé intézett köszönetnyilvánítás után Pintér Tibor megjegyezte: szeretne köszönetet mondani az ember legokosabb barátainak, a lovaknak is, akik nélkül ez az előadás nem jöhetett volna létre. És nem is lenne az, ami!