Barátságosan megszólal:

– Nagyon szép lett a virágdísz, amit készítettél.

A szép lány úgy néz rá, mintha valami nemkívánatos rovart szemlélne. Ránt egyet a vállán.

– Kit érdekel, hogy neked tetszik-e?! – mondja indulattal. – Én az Úrnak akarok tetszeni, nem az embereknek.

A másik zavartan húzza össze magát. Meglepődött. De aztán a kis keserű mosolyán látszik az is, hogy annyira azért nem volt szokatlan neki ez a hang. Valószínűleg kapott már hasonló „arculcsapást” szavak formájában. Nyel egyet, kicsit elpirul, de nem válaszol. Leül távolabb. A délelőtti alkalom idején már nem nyit senki felé.

Az oltáron igazán harmonikus és szabályos a dísz, olyan élettől idegenül tökéletes. Már nem szívesen nézek rá. Jobban leköt, vajon mi zajlik le a méltóságában sértett fiatal nőben. Isten vajon az ő sebét vagy a másik hibátlan ajándékát szemléli most?

XXX

Passiójátékra megyünk egy gyülekezeti csoporttal. Mozgássérült és értelmileg akadályozott emberek adják elő. Ahogy egymás között emlegetjük őket, „gyerekek”. Tényleg van bennük valami ártatlanság. Gyanútlan, naiv és mesterkéltségtől mentes, már-már zavarba ejtően természetes a játékuk.

A tanítványok az utolsó vacsora után mintha elaludtak volna, félrebillentik a fejüket a kerekesszékükben. A Krisztust alakító férfi furcsán rángatózva lépked el mellettük. Szavait nehézkesen ejti ki: „Nem tudtatok egy órát sem vigyázni?” Aztán letérdel – vagy összeomlik – imádkozni. A beszéd nem könnyű számára, lassan, kicsit orrhangon hagyják el a száját a szavak. A nyála is kicsöppen az igyekezettől. Egy közelben álló segítő megtörli az állát.

– Fuj! – suttogja valaki, talán a tervezettnél hangosabban – Ez undorító. Mindjárt hányok.

– Hogy lehet már ilyenekkel előadni ezt a történetet? De komolyan! – suttogja dühösen vissza egy másik hang.

Eszembe jut a Passió című, magas művészi értékű film, amelyet nem néztem meg. Nem bírtam a vérben tocsogás tökéletes illúzióját, a kegyetlenkedés tehetetlen bámulását. Lehet, hogy hiteles, de bennem olyan fájdalmat gerjeszt, ami eltereli a figyelmemet a valódi üzenetről, Krisztusról. Felötlik bennem a többi Jézus-film is, amelyekben hozzáértők a szaktudásukkal tervezetten adagolják a szenvedést, irányítják az érzelmeimet.

Nem tudom, hogy van ez. Ez a törékeny emberi testbe zárt testvér egészen más. Ő itt önmaga. És valóban ott látom benne Krisztust, a szenvedőt, a megvetettet, az erőtlenségét naponta megélőt. Sokkal inkább, mint az európai ízlésünknek megfelelő, harmonikus arcú színészekben. Valahogy nem viszolygok a nyáltól sem. Talán a véres verejték mellett az is folyt azon az utolsó éjszakán – értünk.

XXX

Karácsony este (szóval délelőtt és délután is kétóránként) számtalan feldíszített fenyőt látok minden évben. Némelyiket felnőttek készítik el nagy műgonddal, igazi szépséggé formálva. Egy vagy legfeljebb két uralkodó szín, szimmetria és sugárzó harmónia árad róluk. Meg vannak a kis rendetlen, seprűszerű fenyők. Mindig elmosolyodom, amikor meglátom őket.

Persze előfordult, hogy jelen voltam egy-egy ilyen munkánál. Egyik gyerek is rakott fel valamit, a másik is. Nem volt tervrajz, kicsit fáztak is a lurkók, gyorsan túl akartak lenni rajta. De azért a csúcsdísz elhelyezéséhez felemelték a legkisebbet. Volt, hogy bántóan igénytelen volt ez a díszítés, és volt, hogy szerethetően rendetlenke. Valahogy itt is a lélek számít, amivel készült az, amit láthatunk.

Nehéz dolog ez. Egy kicsi gyülekezet sápadt és halovány éneklése olykor szebben szólhat az Úrnak, mint egy híres orgonaművész által kísért minősített kórus pompás előadása. Ugyanakkor van, ami bennem is rossz érzéseket ébreszt. Ha valaki a karácsonyi, anyák napi, gyereknapi műsorra egyáltalán nem készül fel. Ha a szülők nem hallgatják meg, csak „bedobják” a gyereket, ha már szerepelnie kell neki. Ha már csak hittanórán tudunk gyakorolni, mert az iskolán kívül nem fognak időt szánni próbára sem otthon, sem a tanulási időben. Ez mégis olyan szomorú és olyan – méltatlan…

Viaskodik bennem a két gondolat. Persze, ingyen, üresen, semmit sem hozva is elfogadott bennünket Urunk. Tehát rendben van, elfogadott az is, aki így érkezik. Vagyis méltóvá tette az Úr arra, hogy szeresse őt. Ám ha teszünk vagy adunk valamit, azt mégis cselekedjük úgy, hogy benne van a szívünk-lelkünk minden igyekezete és a szeretetünk – tökéletlen volta ellenére is – maximálisan. Nekem ez mégis érték.

Hol is van hát itt a méltó meg a méltatlan határa? Csak az Isten tudja.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 85. évfolyam, 21–22. számában jelent meg 2020. június 7-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.