Amint írásom címe is jelzi, világos különbséget kell tennünk menekült, bevándorló és terrorista között. Menekült az a testvérünk, akinek a házát lebombázták, vagy akit keresztény hitéért üldöztek, vagy akinek az országában háború van, és élete kockán forgott. Ezt szoktuk egzisztenciális veszélyeztetettségnek is nevezni. Kénytelen elhagyni – feltehetően – családjával együtt lakóhelyét, országát, otthonát. Befogadása, életének megmentése emberbaráti, keresztény kötelességünk. Ezek a testvéreink többségében Szíriából érkezhetnek.

Bevándorlók azok az embertársaink, akik egy jobb jövő reményében, akár csalfa biztatásra, akár egyéni megfontolás alapján úgy döntenek, hogy elhagyják hazájukat, egyszerű otthonukat, gyakran családjukat is, és Európába jönnek. Láthatóan többeket anyagilag támogattak, másokat pedig szervezetek segítettek erre az útra. Vélhetően egyesek vagyonukat is értékesítették a költségek fedezésére a jobb élet reményében; gondolhatunk az emberkereskedők magas közvetítő áraira és kockázatos útjaira. Megérthetjük ezeket az embertársainkat, ha arra gondolunk, hogy közülünk is sokan keresik boldogságukat a nálunk is gazdagabb országokban. Magától értetődőnek tűnik azonban, hogy ha valaki be akar lépni egy másik országba, s akár hosszabb, akár rövidebb ideig ott kíván tartózkodni, annak igazolnia kell a személyazonosságát. Aki nem tudja magát igazolni, mert okmányai elvesztek, késznek kell lennie személyazonosságának megállapítására (fénykép, ujjlenyomat felvétele). Ezt minden ország erre hivatott szerveinek kötelességük elvégezni a régóta ott élő lakosság, de a később befogadott menekültek életének biztosítása érdekében is.

Terrorista az, aki gonosz szándékkal érkezik, érkezett, gyakran hamis személyi okmányokkal, ártatlanok életét oltja ki, tömeges méretű tragédiát okoz, megfélemlítve a kontinens lakosságát. Legtöbbször már régebben Európában élő személyek.

Max Weber (1864–1920) ismert közgazdász és szociológus különbséget tett az érzelmi etika és a felelősségetika között. Az előbbi a sajnálat, megszánás, könyörület érzelméből született etikai segítőkészség alapelve, amely feltétel nélkül odaáll a rászorult embertárs mellé, és irgalmassá- got gyakorol iránta. Talán Ferenc pápa is erre biztat, amikor az általa meghirdetett irgalmasság esztendejében ezt ajánlja elsősorban a katolikus hívőknek. Ez a fajta magatartás jelentkezett rendkívüli lelkesedés formájában az elmúlt év nyarán a hazánkon átmenő ismeretlenek iránt kisebb mértékben itthon, főként pedig Ausztriában és Németországban.

Max Weber már a maga korában figyelmeztetett azonban arra, hogy a felelős etikai magatartás számba veszi döntésének következményét is. A figyelmeztetés arra irányul, hogy mekkora veszélyt hordoz magában egy ismeretlen ember ismeretlen szándékával az új környezetére, s mekkora terhet kell hordoznia a befogadó országnak a befogadott ittléte során és beilleszkedésének esztendeiben. Idézi az ősi római jogból származó bölcsességet: „Ultra posse nemo obligatur.” Senki sem kötelezhető lehetőségein felül. Egyszerre vagyunk felelősek önmagunkért és embertársainkért – közösségi értelemben is.

Ha a jogállam keretein belül gondolkozunk, akkor három kritériumnak kell megfelelnie a mindenkori államhatalomnak: a) az állam saját területének és határainak védelme és ellenőrzése; b) a lakosság összetételének figyelembevétele és a bűnözők kiszűrése; c) az erőszakszervezetek (rendőrség, katonaság) ellenőrzése. A megfogalmazás Ulrich Körtner bécsi evangélikus teológiai professzortól származik (A felelősségetika dicsérete). 

Ha bármelyik feltétel nem teljesül, nem beszélhetünk a jogállam meglétéről és a lakosság biztonságáról sem, beleértve a menekültek létét és jogait is.

Mindez feltételezi annak elfogadását, amit Luther a reformációban így fogalmazott meg: az evangéliummal nem lehet a világot kormányozni. Nem erre adatott. Jézus méltán mondja: „Az én országom nem e világból való…” (Jn 18,36) Mivel nem mindenki fogadja el Jézus követelményrendszerét és ajándékait, ezért viszszaélés lenne a magunk és szeretteink életével és biztonságával szemben az életünket veszélyeztető (terrorista szándékú) személyek befogadása.

Ebben a világban a szakszerű törvényekkel és a jó rend előírásaival kell biztosítani az élet feltételeit mindenki számára, aki kész az adott közösség, nép, társadalom kereteibe beilleszkedni, annak kultúráját és vallását elviselni. Az evangélium elsősorban az egymás közti megbocsátás lehetőségét kínálja. De a jogrendet minden állampolgárnak, menekültnek és bevándorlónak kötelessége elfogadni annak érdekében, hogy mindnyájan békés és boldog életet élhessünk. Ez a lutheri kétféle – világi és lelki – kormányzás értelme és célja.

A menekültek és bevándorlók egy kisebbik részének deviáns magatartása mögött csalódottságuk, családtagjaik hiánya, alkalmazkodási készségüknek olykor elfogyott energiája is jelentkezik. Ezen úrrá lenni nagy kihívás a német hivatalos szerveknek és az egész európai társadalomnak.

Tudom, hogy a felelősségteljes etikai döntés nem nélkülözheti az emberi érzelmi hátteret. Az is nyilvánvaló, hogy nem könnyű különbséget tenni menekült és bevándorló és a bevándorlók szándékai, az esetleges rejtőzködő terrorista között. Mégis igaz, hogy nem minden hozzánk érkezőről kell gonosz szándékot feltételezni. Azért, mert más a bőrszíne, vallása, kultúrája, a többség kész lehet velünk együtt élni, ha már a történelem vihara és a háború borzalmai erre kényszerítik.

Talán már a görög és török menekültsátrakban fel kellene készíteni a várakozókat arra, mivel számoljanak, ha öreg kontinensünkre lépnek. Nem földi paradicsom, nem munka nélküli élet várja őket, s nem mindenki akar muszlim vallású lenni Európában. Aki kér, az kap, a tisztességes szándékú ember előtt megnyílnak a segítőkész szívek. Aki követel, aki nem tudja elfogadni az alkalmazkodás törvényszerűségét, annak el kell gondolkoznia azon, hogy Európában marad-e. Aki pedig galád szándékkal érkezne, annak számolnia kell tettei súlyos következményeivel. Menekültek és bevándorlók fájdalmas sorsa jelzi, hogy háborúval nem lehet megoldani a világ gazdag-szegény feszültségét, de ha elhallgatnak a fegyverek, ott helyben kívánatos élhető sorsot kialakítani mindnyájuknak az európai emberek áldozatkész segítségével. Erre valamennyiünknek késznek kell mutatkoznunk!

Ez a távlat annál is inkább hangsúlyozandó, mert a hazájából kiszakított ember gyakran vágyakozik gyermekkora otthonába, s nem mindig érzi hazájának a kényszer szülte vagy maga választotta országot. Ezért imádkozzunk, hogy a világ felelős vezetői mindezeket szem előtt tartva hozzák meg bölcs döntéseiket a tengerentúlon éppúgy, mint az egyre öregedő Európában. Szívünk azonban maradjon nyitott a bajbajutottak segítésére, akik legtöbbször nem tehetnek mást kiszolgáltatott helyzetükben, mint hogy szeretetünket várják.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 81. évfolyam, 39. számában jelent meg, 2016. október 2-án.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál, a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.