Világméretű válság

Az ENSZ menekültügyi főbiztosa, Antonino Guterres 2013 vége óta figyelmezteti a világközösséget a második világháború óta eltelt időszak legjelentősebb menekültválságára. 2014 végén 59,5 millió embert tartottak számon, akiket elüldöztek otthonaikból, közülük 38,2 millió saját országának határai között, 19,5 millió menekült és 1,8 millió menedékkérő viszont más országokban él. A szíriai háború következményeként 8 millióan váltak menekültekké Szírián belül, 4 millióan pedig az országhatárokon kívül. A nemzetközi közösség már 2014 decemberében szembesült azzal a felhívással, hogy legalább a szíriai menekültek 10 százalékának áttelepítésében vegyen részt (Resettlement) és ezzel támogassa a Szíriával szomszédos országokat a nagyszámú, egyedül Libanonban mintegy 1,5 milliónyi menekült elhelyezésében.

2013 óta jelentősen megnőtt azoknak a menekülteknek a száma, akik a Földközi-tengeren keresztül akarnak Európába eljutni: az átkelési kísérletek során viszont egyre több ember vesztette életét. A Lampedusa szigeténél 2013 októberében 360 ember életét követelő tragédiát követően az olasz kormány változtatott politikáján és átfogó tengeri mentőakcióba kezdett a Mare Nostrum művelet keretében, amelynek köszönhetően csaknem 100 000 ember életét mentették meg. 2014-ben több mint 175 000 ember érte el Olaszország partjait.

Kevesebb figyelmet szenteltek a menekültek folyamatosan növekvő számának Görögországban. Miután Görögország és Bulgária törökországi határaikat kerítéssel zárták le, az égei-tengeri szigetek váltak fő célponttá. 2015-ban aztán drasztikus növekedést figyelhettünk meg, augusztusig már több mint 165 000 menekült érkezett a görög szigeteken keresztül, Olaszországban 104 000 ember érkezéséről szóltak a jelentések.

Görögország és Olaszország befogadóképessége továbbra sem elégséges: az elmúlt években inkább fektettünk a határok biztosításába, mint a menekültek fogadásába. Ennek megfelelően a két ország nem volt felkészülve a nagyszámú menekült fogadására, akiket ugyan gyakran regisztráltak, de csak ritkán biztosítottak számukra szállást és támogatást. 2012 óta mindkét országban javult a menekültügyi rendszer, de egyikben sem igazították azt az amúgy előre látható menekültszámhoz.

Európai reakciók

Az EU tagállamai megkésve és elégtelenül reagáltak az Olaszországból és Görögországból, valamint az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságától érkező felhívásokra, hogy a menekültek befogadása kapcsán előállt krízis kezelésében vegyék ki a részüket. A tagállamok csak 2015 elején állapodtak meg arról, hogy a külső határok védelmét koordináló Frontex „Triton” műveletét jelentősen kiterjesztik. Az olasz kormánynak a menekültek Európán belli elosztására vonatkozó javaslatáról azonban hallani sem akartak a tagállamok.

Az Európai Unió és tagállamai 2013-ban és 2014-ben lezárták a közös európai menekültügyi rendszer irányelveinek átdolgozását, azok többsége 2015 júliusának közepéig hatályba is lépett. Ennek éppúgy része a menedékkérők fogadásának feltételeire vonatkozó közös normák meghatározása, mint a nemzetközi védelem (menekült vagy oltalmazott státusz) biztosításának szabályai és az ezzel összefüggő jogok. A menekültügyi eljárás szabályai és a menedékkérelmek tagországi illetékességét rögzítő, Dublin III. rendeletként elhíresült irányelvek újrafogalmazása ugyancsak ebbe a körbe tartoznak.

2012-ben egy közös európai menekült letelepítési programról is döntés született. Ehhez az Európai Bizottság forrásokat is biztosított, miközben az önkéntességet hangsúlyozta, azaz az EU-tagországok szabadon dönthettek menekültek befogadásáról. Míg az egyházak és civil szervezetek – közösen az ENSZ menekültügyi főbiztosságával – évi 20 000 menekült befogadását sürgették, a felajánlott kvóták száma 10 000 alatt maradt.

Az uniós szabályozásról

Számos kritika érheti az uniós szabályozást, különös tekintettel a dublini rendszerre. Eszerint először is azt kell megvizsgálni, hogy melyik állam illetékes a menekültügyi eljárás lefolytatására, ami elodázza a lényegi kérdés tisztázását, azaz a menedékkérelem tényleges okának feltárását. A rendszer egyben az európai uniós határországok aránytalan leterheléséhez vezet, ami napjaikban Görögországot és Olaszországot sújtja elsősorban. A befogadás Görögországban tapasztalható elégtelen feltételei miatt az elmúlt években a dublini rendeletben rögzített visszatoloncolás gyakorlatát hatályon kívül helyezték. Magyarországra és Olaszországba sem küldik vissza minden EU-tagállamból a menedékkérőket. Bár kilátásba helyezték, de konkrét javaslat még nem született arról az irányelvről, amely alapján a menekülteknek egy tagállamban megadott menedékjogot az egész Unióban elismernék; e téren is kiegyensúlyozatlanságot figyelhetünk meg, hiszen egy tagállam negatív határozatát – egy korábbi EU-döntés értelmében – már ma is kölcsönösen és mindenhol elfogadják az EU-n belül.

Az európai menekültügyi rendszer az elmúlt 15 évben elfogadott irányelveknek köszönhetően javulást mutat. Ugyanakkor megállapítható, hogy az európai menekültügyi politika súlypontja jelentős mértékben a védelemre, a menedékjog kiadásának és az illetékességnek az átruházására összpontosít. Nemcsak a dublini szabályok vezetnek a menekülteljárást érintő illetékesség „kiszervezéséhez”, hanem a biztonságos származási ország és biztonságosnak nyilvánított harmadik országok koncepciója is azt a célt szolgálja, hogy a menedékkérőket a lehető leggyorsabban más országok területére irányíthassák. A folyamat általában mégis lassúnak bizonyul.

A közös határvédelem céljából létrehozták a Frontex nevű, az Európai Unió határőrizeti szerveinek koordinációjáért felelős intézményt, a közös menekültpolitika összefogására pedig az Európai Menekültügyi Támogatási Hivatalt (EASO). Amíg a Frontex az EU külső határainak védelmét hatékonyan támogatja, addig az EASO csak részben aktív, nevezetesen a képzés és tanácsadás terén, de – legalábbis egyelőre – nem biztosít személyi támogatást az egyes országoknak a menekültügyi eljárások lefolytatására. A két hatóság pénzügyi támogatása sem összehasonlítható, ebből a szempontból árulkodó a sürgősségi program keretében az Európai Bizottság által 2015 májusában az EASO támogatására elkülönített pénz aránya: míg a Frontex műveleteire 18,5 millió euró pluszforrást biztosított, addig az EASO működésére csupán 132 000 eurót bocsátott rendelkezésre. A befogadási kapacitások növelésére mindenesetre 57 millió eurót tervez fordítani a Bizottság. Ha ezeket az eszközöket gyorsan és hatékonyan hasznosítják, akkor az csökkentheti a túlterheltséget.

A görög és olasz határon gyakran lehet hallani, hogy „a menekültek nem is akarnak itt maradni”. Ennek következménye, hogy gyakran nem is osztják meg velük a menekülteljárást érintő információkat és támogatást sem kapnak. A menekültek és menedékkérők ebben a helyzetben maguk próbálnak eligazodni és boldogulni.

Biztonságos útvonalak

Hogyan kellene az Európai Uniónak erre a kihívásra feleletet adnia? Alább néhány ajánlás olvasható az adekvát európai válaszra. Az Európai Unió tagállamainak először is el kell ismerniük, hogy Európa határainál mindenekelőtt menekültkrízissel állunk szemben. Ennek megfelelően meg kell állapodniuk a menekültek igazságos elosztásáról. Az EU valamennyi tagállamának, köztük a schengeni övezet országainak be kell látniuk, hogy összességében több menekült befogadására van szükség a válságövezetekből, és ezért többet kell áldozniuk, haladéktalanul, a befogadási kapacitások növelésére. Még ha sokakra a meglepetés erejével hatott is a krízis, az valójában nem volt váratlan. A cselekvés hiánya, vagy a késlekedés vezetett azokhoz a problémákhoz, amelyekkel ma Európa-szerte szembesülünk.

A menekültek befogadása elengedhetetlenné teszi az integrációjukat szolgáló intézkedéseket, jó esetben már az első naptól kezdve: nyelvtanulás, orvosi ellátás, a lakóssággal való kapcsolat és a gyerekek beiskolázásának biztosítása, a megszerzett képesítések elismerése és gyors közvetítés a munkaerőpiacon.

A menekülteknek biztonságos útvonalakra van szüksége. Ahhoz, hogy megakadályozhassuk az Európai Unióba és a schengeni térségbe vezető úton, vagy a határátkelőkön bekövetkező haláleseteket, biztosítani kell a biztonságos és szabályozott, reguláris beutazás lehetőségét. Először is a hátramaradt családtagok számára kell biztosítani a gyors és nagyvonalú beutazási engedélyeket. A nagykövetségek munkatársai konzuli tanácsadással és kérvények elbírálásával segíthetnék a folyamatot a menekülttáborokban, mondjuk Jordániában és Libanonban. A táborokban humanitárius alapon is lehetne vízumot kiadni. A szíriai és eritreai menekültek esetében a vízumkötelesség felfüggesztését is mérlegelni kellene, amivel az embercsempészeket és emberkereskedőket megfoszthatnánk bevételeiktől és biztonságos utazást és belépést tennénk lehetővé az érintetteknek. Az áttelepítésbe bevont menekültek számát sürgősen fel kell emelni olyan szintre, ami méltányos és hiteles, és ezzel valóságos alternatívát biztosítani számukra, hogy a programban való részvétel reális esélyt jelentsen az újrakezdésre. Ezen túl jól megtervezett és világosan kommunikált szabályozásra van szükség a diákok és munkavállalók bevándorlására nézve.

Különösen a Közel-keleten, de más válságövezetekben is, a menekültek befogadására és ellátására fordított támogatás mértékét sürgősen növelni kell, párhuzamosan a menekültek befogadására tett erőfeszítésekkel.

A fenti intézkedések egyike sem adhat önmagában megoldást a globális menekültválságra. Minél összehangoltabban foganatosítjuk azonban ezeket az intézkedéseket és minél inkább ténylegesen kiveszi valamennyi ország a részét a feladat közös megoldásából, annál inkább van az esélye annak, hogy urai legyünk a krízisnek – és ezzel a menekültek számára az elengedhetetlen védelmet biztosítsuk, illetve minden egyes ember méltóságát tiszteletben tartsuk.