A plakátháború, a folyamatosan érkező reklámimpulzusok hatására már ódzkodik az ember a menekültek, bevándorlók, migránsok témájától. Az az érzésem, hogy túl van tolva minden oldalról a dolog. Nem lehet már egy baráti társaságban sem pro vagy kontra véleményt mondani, beszélgetni, mert veszekedés lesz belőle, és órási árkok képződnek. Mindenki a magáét hajtja, a maga igazságát véli az egyedülinek a kérdésben. 

Éppen ezért nagy érdeklődéssel megyek a fasori gimnáziumba, kíváncsi vagyok, hogy a fiatal generáció tagjai hogyan gondolkodnak a menekültekről, és arra, hogy az integrációs szolgálat programjának segítségével kikkel fogok megismerkedni a nap folyamán. Kezdésként a templomban a diakónia munkatársai vezetik a filmvetítéssel egybekötött előadásokat. Megtudjuk, hogyan működik az evangélikus egyház menekülteket segítő munkája. A diákok feszengenek, a hátsó sorokban nehezen olvassák a film gyorsan pergő feliratait. Egymás között már beindul az alapmoraj. 

Aztán kiáll középre Janab, aki Szomáliából érkezett. A fiatalasszony hét hónapos terhes volt, mikor kisgyerekeivel útnak indult. Hosszú volt az út, és egész végig félt, hogy bajuk fog esni. A szülei Etiópiában maradtak, velük azóta az interneten tartja a napi kapcsolatot. Ő maga szépen megtanult már magyarul, életének történetét így meséli. Ha megakad, mosolyogva kér segítséget. Megtudjuk, hogy két szakmát is kitanult, most szerzi harmadik OKJ-s képesítését, kisgyermekgondozó szeretne lenni.

A kérdések nehezen indulnak. Főleg a családja felől érdeklődnek, és arról, miért épp Magyarországra jött, nem akar-e továbbmenni. A szünet elég gyorsan jön, de Janabot körbeveszi három lány. A vallása iránt érdeklődnek. „Muszlim vagyok. Ezt kaptam a családomtól, és ezt meg is szeretném őrizni” – mondja Janab. Szomáliában a muzulmán a vezető vallás, mely Janab számára az Istennel való kapcsolatot jelenti. Elmondja, hogy útközben az erőszaktól félt leginkább. Volt benne része épp elég. A diktátor elűzése óta törzsi háborúk dúlnak, az ország teljes szétszabdaltságban van, a lakosság éhezik, sok menekült a szomszédos Etiópiában él táborokban. 

Egy osztályterembe lépek. A fiataloknak fel kell állniuk egy képzeletbeli vonal mentén az ablak és ajtó között. Érdekes, a legtöbben középre állnak, nincsen egyértelmű igen vagy nem a válaszaikban. Féltek-e a menekültektől? – hangzik az egyik kérdés.

Ott áll előttük Narjes (Nárcisz), aki 16 éves, családjával, szüleivel és két testvérével együtt három évvel ezelőtt érkezett hazánkba. Amikor ránéznek, mosolyogva mondják, hogy tőle nem félnek. Biztosan nem terrorista, nem nézném ki belőle – teszi hozzá az egyik fiú. Narjes jól beszéli a magyar nyelvet, az Alternatív Közgazdasági Gimnáziumban tanul. Afgán származású, de Afganisztánban sosem élt. A szülei gyerekkorukban menekültként Iránba települtek, így ő már ott született két kisebb testvérével együtt. Iránban egész eddigi életében lenézettségben élt: már kisebb korában is a fejéhez vágták, hogy afgán, és örüljön, hogy befogadták az országba. De ennek a megtűrtségnek ára volt. Síita vallása miatt ugyan nem üldözték, de ha mégis maradt volna, valószínűleg jó képességei ellenére sem tanulhatott volna tovább. Afgánok ugyanis nem mehetnek egyetemre. Építészmérnök apukája és szülésznő anyukája 2014-ben döntöttek: a gyerekeik miatt elindultak Európa felé egy szebb jövő reményében. Bár Németországban vannak már rokonaik, ők itt, Magyarországon úgy érzik, biztosítva van számukra, amire vágytak: Narjes tanulni szeretne, lehet, hogy építészmérnök lesz. Ahhoz pedig, hogy továbbtanuljon, minden esélye megvan Magyarországon.

Egy másik osztályban ül Hasszán, iráni. A fiatal srác kiválóan tud kapcsolatot teremteni saját korosztályával. Itt is igen frappáns válaszokat ad, szimpatikus lesz a fiatalok szemében. Imádja a motorokat, szerelőként dolgozik. Iskolába nem tud járni, mert meg kell teremtenie az életéhez szükségeset. De nem bánja, a szerelés a szenvedélye. Jó lenne még jogosítvány, egy autó vagy motor... – vágyakozik.

A tornateremben újabb beszélgetésbe csöppenek: az észak-iráni Yahya gondolatait Samira tolmácsolja nyolcadikos és kilencedikes diákoknak. Yahya nyolcgyermekes családba született. Az iszlámon kívül más vallásokat is tanulmányozott, és most már a saját útját járja. Emiatt a családja megszakította vele a kapcsolatot. Yahya Iránban az emberi jogokért, a nők elnyomása és a gyerekek kizsákmányolása ellen küzdött. Nyolcszor volt emiatt börtönben. Legutóbbi szabadulásakor elhatározta, hogy elhagyja az országot. Nehéz döntés volt, de a hetekig tartó utazás során képzeletbeli kapuk nyíltak meg előtte, és érezte, hogy valami erő viszi őt előrébb, az ismeretlen felé. A földközi-tengeri utat egy csónakban tette meg. Nem tud úszni, s neki nem jutott mentőmellény, de mégsem félt. Tudta, hogy őt valamiért nem érheti baj. Aztán Magyarországon ismét börtön várta – pont ami elől menekült. De végül minden jóra fordult. Jelenleg ágyneműket készít. Szereti az irodalmat, a színházat, korábban sok filmet nézett, még a régi, Jávor Pál-féle Egy csók és más semmi-t is ismeri. Perzsául elmondott gondolatait a fiataloknak egy Samia nevű hölgy fordítja.

A beszélgetés után még összejövünk a meghívottakkal. Felszabadultan beszélnek élményeikről. Sokuknak első megnyilatkozása volt ez, ráadásul ekkora tömeg előtt. Ekkor fogalmazódik meg bennem a gondolat, hogy bár lehet mindenkinek saját vérmérséklete, politikai szimpátiája, kegyessége, melynek mentén gondolkodik a menekültkérdésről – mégsem jó, ha szélsőségekbe esünk. Nem lehet pusztán politikai szlogenek szintjén elintézni a dolgot, és nem lehet olyan illúziókat kergetve sem válaszolnunk, hogy nekünk mindenkin segítenünk kell, és természetes, hogy aki ide akar jönni hozzánk, azokat válogatás nélkül be kell engedjük az országba. Míg az állami, politikai feladat egy közösség érdekeinek védelmezése, addig az egyes ember feladata, hogy a felebaráti szeretet parancsát kövesse, és megtegyen mindent akkor, amikor valaki segítségre szorul és ezt a segítséget kéri. Amikor idejönnek hozzánk, találjunk kapcsolatot velük, és fontos az is, hogy elgondolkodjunk arról, hogyan lehet támogatni a háborús területeken, borzalmak között hátramaradtakat, illetve az idemenekülteknek hogyan lehet biztosítani az újbóli hazatérést. Az Evangélikus Diakónia olyan feladatokat szeretne a maga számára találni, amelyek során személyes kapcsolatok kovácsolódhatnak a menekültstátuszú emberekkel. Narjes, Yahya, Hasszán, Samira és Janab valódi interkulturális mediátorok, akik túlmutatnak mindenféle médium üzenetén. Ők a személyes hangot hozzák el hozzánk.

Ahogy jövünk kifelé, Samira mellé kerülök. Megtudom, azért tud jól magyarul, mert az édesapja iráni, az édesanyja magyar. Még a hatvanas években Bécsben, egyetemistaként ismerkedtek meg egymással, majd Iránban telepedtek le. Ott éltek, ő is ott nőtt fel testvéreivel együtt. Nyolc éve döntött úgy, hogy eljön abból az országból, mert úgy érezte, hogy helyzete beszűkült. Jelenleg a fóti gyermekvárosban a menekültgyermekek között dolgozik heti húsz órában. Nemrégiben saját gyereke mellé maga is örökbe fogadott egy iráni kisgyereket. Elérzékenyülök, megöleljük egymást. Valahogy az az érzésem, mintha régen ismernénk egymást, pedig csak pár órája láttuk először. Ahogy jövünk kifelé ,Yahya a lábunkra mutat: „Tudtátok, hogy egyforma bakancsot viseltek?” Nevetünk. 

Tudjuk azt nézni egymásban, ami előttünk van. Egy ilyen program során beleláthatunk a szívbe, az érzésekbe, megismerhetjük mások életét és gondolatait. Ennél semmi nem lehet fontosabb.