– Mit tapasztalt, kikkel találkozott?

– Életekbe, sorsokba nyerhettem betekintést. Egy iraki fiatalemberrel és egy idősebb szíriai kurd férfival való beszélgetések maradtak meg bennem a legjobban. A fiatalabbikkal úgy ismerkedtem össze, hogy beszállt segíteni a buszparkoló tisztán tartásába. Aztán a tolmácsolásban segített, végül hosszasan elbeszélgettünk. A várost, ahol élt és felnőtt, elfoglalta az ISIS. Erbílbe nem mehetett, mert – amint elmondta – a kurdok nem bíznak az arabokban. Otthonában ügyvédként praktizált, most Németországba igyekszik, ahol új életet szeretne kezdeni. Úgy érzem, neki van esélye. Szimpatikus, segítőkész, jóakaratú, rendkívül intelligens, művelt, iskolázott, kiválóan beszéli az angolt, nem hiszem, hogy bármi gondja lenne a német nyelv gyors elsajátításával. A kurd férfi városát a török reguláris hadsereg tette a földdel egyenlővé. A puszta életüket mentve, amilyen gyorsan csak tudták, elhagyták az országot, mert azt tapasztalták, hogy amikor a törökök betörtek Szíriába, nem az ISIS állásait támadták, hanem népirtó hadjáratot kezdtek a szíriai kurdok ellen. Ő az ötvenes éveinek közepén járó mérnök, aki egyik napról a másikra esett ki a felső középosztályból, s lett nincstelenné, hontalanná. Reménykedem abban, hogy még számára is van esély új egzisztencia kialakítására, békés és boldog életre!

– Mit tudnak tenni önök ebben a zavaros, érzékeny helyzetben?

– Fontos, hogy tisztán lássuk a helyzetünket és a szerepünket. Isten arra hívott el bennünket, keresztényeket, hogy életünkkel és szavainkkal az ő országát építsük és hirdessük. A legfontosabb őt szeretni, ebben a szeretetben növekedni és ebből adni embertársainknak. Mindenkinek adósai vagyunk a szeretet evangéliumával. A nagy parancsolat nem változott. Annyiban más csak a helyzet, hogy most a „minden népek” jönnek hozzánk. Amikor egy-egy emberrel találkozhatunk, mindig esély nyílik a krisztusi szeretet megosztására. A legtöbben, élethelyzetükből fakadóan, az átélt szörnyűségek miatt csalódottak, csüggedtek, reményvesztettek. Talán segíteni lehet számukra az új viszonyítási pontok kijelölésében. Nemrég beszéltem egy iráni fiúval. Rákérdeztem, hogy síita-e. „Nem – válaszolta –, ateista vagyok.” Egyiptomban a kétezres évek elején készült egy felmérés: akkoriban az emberek száz százaléka istenhívőnek vallotta magát. 2013-ban – mikor már évek óta irtották a népet a radikális fundamentalisták – ez hetven százalék volt. A világnak Jézus Krisztusra van szüksége. Mi, akik kegyelméből megismerhettük őt, esélyt kaptunk arra, hogy olyanokkal is megoszthassuk az evangéliumot, akik eddig nem hallhatták. Az biztos, hogy nem tudunk mindenkin segíteni, de fontos, hogy akinek csak tudunk, segítsünk!

– Mit tehetnek ma a gyülekezetek, és mit tesz az Evangéliumi Aliansz?

– A gyülekezeteknek fontos meglátniuk az adott helyzetben jelentkező kihívást és lehetőséget. Komolyan kell vennünk, hogy nekünk azokban a jó cselekedetekben kell járnunk, amelyeket Isten előre elkészített, hogy azokban járjunk. „Nem a félelem lelkét adta nekünk az Isten, hanem az erő, szeretet és józanság lelkét.” A gyülekezeteknek el kell érniük a környékükön élő menekülteket, és Krisztust kell közvetíteni feléjük. Ehhez azonban meg kell érteni őket, ismerni kell a vallásuk, kultúrájuk, életmódjuk jellemzőit, hogy közös kiindulási pontjaink lehessenek a párbeszédhez. Vannak ehhez most – az Aliansz szervezésében – segítő kurzusaink. Kérem a gyülekezetek tagjait, hogy akiknek Isten a szívére helyezi ezt a szolgálatot, keressen meg bennünket még áprilisban, és akkor tudunk segíteni a felkészülésben.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 81. évfolyam, 15. számában jelent meg, 2016. április 17-én.