Neki is vágott, oly sokszor és oly sokféleképpen. Általában felvette a cipőjét, a kabátját, a hátizsákját, és kinyitva a bejárati ajtót, valóban elindult világgá. Legtöbbször – édesanyja anekdotái szerint – becsukta az ajtót, lement egy emeletet (a másodikon lakott a család), majd visszafordult, és meggondolva magát, hazatért a vándorlásból, a „világgá menésből”. Hazatérve lerakta a hátizsákot, levette a cipőjét és a kabátját, és azt mondta: „Anyu, inkább mégse megyek világgá.” Persze nem mondott igazat abban a tekintetben, hogy többé nem megy világgá, merthogy ment. Időről időre megtette, mert olybá tűnt, hogy akkori élete akkori problémájának megoldására az útra kelés, ez a bizonyos „világgá menés” a logikus lépés.

A mindenkori ember természetes vágya ez: elindulni, útra kelni. Ilyenkor történik meg az, hogy lelépünk a színről, megpróbálunk elmenekülni azok elől a megoldatlan helyzetek elől, amelyekbe beletört a bicskánk. Ez az, amikor azt érezzük: nincsen kiút, nincsen válasz, nincsen alternatíva. Vagy ami van, az reménytelen, az kilátástalan, az visszafordíthatatlan, az szorongató. Ilyenkor joggal érzi azt az ember, szívében őszinte sikollyal: Mindegy, csak innen el! Mindegy, csak ebből a helyzetből el! Mindegy, csak ebből a kapcsolatból, ebből a közösségből el! Mindegy, hova, mindegy, merre, csak el innen, hiszen még a bizonytalan is jobb, mint a biztos kötöttség, mint a berögződött emberi kapcsolatok, mint az ezerszer lejátszott konfliktusok és reflexek. Inkább a drámai szabadság – gondoljuk ilyenkor –, mint az otthon kétesélyes melege. Hány és hány népmese vagy éppen mennyország-elképzelés szól erről a krízisről! Sőt maga a romantika korszaka, benne megan - nyi csodálatos regénnyel, verssel, festménnyel is erre mutat rá. De az a virtuális valóság, amelyben élünk, szintén lehet ennek a lenyomata. El a valóságból, valahova máshova!

Jézus pontosan ismerte ezt az életérzést, amikor elmondta a tékozló fiú példázatát a tanítványoknak. Tisztában volt az emberi természet ezen tulajdonságával, a vággyal, hogy van az a helyzet, amikor el kell szakadni az atyai háztól, fel kell nőni, kockáztatni kell. Mert egyszerűen nem lehet nem menni, nem lehet nem kipróbálni a határokat, nem lehet nem útra kelni. Ahogyan a tékozló fiú is megtette, ma is megtenné, sőt meg is teszi. Jézus tudta. Nemcsak azért, mert jó emberismerő volt, hanem azért is, mert ő maga is elszakadt az atyai háztól. Anélkül, hogy tudnánk bármit is Jézus gyermekkoráról és ifjúságáról (leszámítva fikciók sokaságát), ha máshonnan nem is, a tizenkét éves Jézus epizódja alapján rögzíthetjük a tényt: Jézus maga is megélte, megküzdötte az elszakadást, a leválást és az útnak indulás nehézségét. Otthagyva a családi fészket, maga is elindult. Az Atya küldetésében, Menni vagy nem menni (világgá)? (Lk 15,11–35) küldetésére. Ő mint Isten országának hírvivője. Aki meghirdette az Isten országát, ezt a nagyon is valóságos, de a megszokott értékrendtől mégiscsak különböző módon berendezett realitást. Elindult. Útnak indult. A maga útján, amely az Isten útja is volt egyben, hiszen ő és az Atya egyek. Az Atyára bízva magát, nekivágott a kockázatos szabadságnak, mert biztos elhívást kapott, hogy mennie kell, útra kell kelnie, és hirdetnie kell a szabadulást, a reménységet, a vigasztalást, a valódi változást a rábízottaknak.

Éppen ezek miatt a tékozló fiú példázata Jézus számára egzisztenciális kérdés volt. Az egyik legfontosabb paradigma arra, hogy az útra kelés benne van az emberben. Létezésünk alapeleme. Szabadságunk, szabad akaratunk része, amely nemcsak úgy lóg a levegőben, hanem Istenhez van kötve. Jézus által, aki bizonyos értelemben otthontalanná vált, de aki tanításaival és csendjeivel, gyógyításaival és kiállásaival, életével, halálával, feltámadásával otthonossá, sőt otthonná tette számunkra az egész világot. Nemcsak a földet, de az eget is. Ne felejtsük el, akkor se, ha éppen világgá mennénk, amit mennybemenetele előtt mondott: „…én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.” (Mt 28,20) Ami azt is jelenti: veletek vagyok, még akkor is, ha éppen legszívesebben világgá mennétek. Jézus szabadsága, útja, döntése, ígérete legyen és maradjon mivelünk mindvégig az ölelés Istene, az otthonába váró, otthonában helyet készítő, a Jézusban, a Krisztusban elénk rohanó Édesapa, édes Atya dicsőségére. Fodor Ákos írja egyik axiómájában: „Szabadság az, ha megválaszthatom: kitől és mitől függjek.” A tékozló fiú példázatában rejlő katarzis segíthet a választásban. Világgá menés előtt, alatt, közben és után.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 85. évfolyam, 35–36. számában jelent meg 2020. szeptember 13-án.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.