Olvasd: 1Thess 1,2–10.

„... a ti állhatatosságotok és hitetek miatt mi magunk dicsekszünk veletek az Isten gyülekezeteiben... ” (2Thess 1,4)

Ha valamelyik szerettünk eltávozik, utánanézünk. Ezért néz áldozócsütörtök ünnepén is a mennybe távozó Jézus után a gyülekezet. Az Úrra való helyes nézésre példa a thessalonikai gyülekezet. Ezt a gyülekezetet különösen jellemezte, hogy várta Isten Fiát az égből. Krisztus várásuk nem tétlenné, hanem egyenesen tevékennyé tette őket. Megszentelődéssel készül a gyülekezet Krisztus fogadására. Ennek örül Pál, ezt dicséri meg bennük. Ezt köszöni meg imádságban Istennek. Ebben lesznek példák az egész görögországi keresztyénség számára és a mi számunkra is.

Hogy miképpen formálja át az Úrra való helyes nézés egész keresztyénségünket: ezt mutatja ez az ige. Így imádkozik Pál: „Hálát adunk az Istennek mindnyájatokért, megemlékezve rólatok imádságainkban, szüntelen emlegetve a mi Istenünk és Atyánk előtt hitetek munkáját, szeretetetek fáradozását és a mi Urunk Jézus Krisztus felől való reménységetek állhatatosságát.” Az a tény tehát, hogy a thessalonikai gyülekezet várja Isten Fiát az égből, hitét munkássá, szeretetét fáradozóvá s reménységét állhatatossá tette.

Aki az Urat visszavárja, annak hite munkás hit lesz. A thessalonikai gyülekezet fiatal gyülekezet volt. Az apostol valószínűleg csak három hetet töltött a városban, s ez alatt alakult a gyülekezet. Érthető lenne, ha hitük az újdonság mámorában élne még. Az új gondolatok foglalkoztatnák, az új látásokról szólna az ajkuk és szívük ujjongana Isten szeretete, a megismert kegyelem fölött, ami számukra bizonnyal a legnagyobb újság volt. Náluk azonban a hit elsősorban nem gondolatok, látások s bizonyságtételek, forró érzelmek, hanem tett. Épp erről híres a hitük. Hitük tehát a megtérés gyümölcseit termi. Van erejük ez által a hit által eldobni a bálványaikat. Nemcsak azokat, amelyek kőből, vagy fából faragva ott trónoltak a pogány templomokban, hanem azokat is, amelyek a szívük trónját bitorolták.

Mi tette hitüket ilyen tevékeny, munkás hitté? Mi adott nekik bálványdöntő erőt? Az, hogy várták Isten Fiát az égből. Nemcsak tudták, hogy egyszer vissza fog jönni, hanem várták is. Tudták, hogy mindenre mindig készen kell lenni. Jézus földi életében meg lehetett állapítani, hogy merre jár, hol tartózkodik s mikorra lehet számítani arra, hogy hozzánk ér. Feltámadása után az ilyen számítások már csődöt mondtak. Ők azt akarták, hogy bármikor is tér vissza, őket készen találja.

Aki visszavárja az Urat, annak szeretete fáradozó lesz. A fáradozás gyakorlati dolog, gyakorlati odaállás a felebarát mellé. Nemcsak kivételes alkalmi szeretet, de ismétlődő cselekedet. Ők nem fáradtak bele a segítésbe, nem húzódtak vissza a bajba jutott testvéreiktől, hanem bátran, áldozatos szeretettel segítettek rajtuk, amikor csak szükségük volt reá. Nem untak bele a mással való törődésbe.

A mi szeretetünk olyan hamar elfárad a fáradozásban. Lefékezi az önzés, és megbénítja a hálátlanság. Ez mindig olyankor következik be, amikor eltávolodunk a felebaráti szeretet egyetlen forrásától, attól a szeretettől, amellyel Isten szeret minket.

Aki visszavárja az Urat, annak reménysége is állhatatos lesz. Ez a reménység nem derűlátó lelki alkat, vagy Istenre hagyatkozó gondtalanság. Ez is reménység, de csak bárányfelhős ég alatt elég. Mikor viharfelhők gyűlnek a láthatáron, felmondja a szolgálatot. Thessalonikában a keresztyének szorongattatásban éltek. Ezeket az ige befogadása hozta számukra. Megtérésük nem békességet hozott, hanem harcba bonyolította őket. Mégsem keseredtek el! Mégis mindig reménykedtek! Reménységük a béketűrésben jelentkezett és a szorongattatás között még örülni is tudtak. Mert aki visszavárja az Urat, annak reménysége olyan időtávlatba tekint, amely minden emberi csalódást kibír!

A mi reménységünk azért olyan ingadozó, mert hiányzik belőle az igazi áldozócsütörtöki hit!

Urunk, dicsőség Királya! Örök kapukon át Atyád királyi székére ültél, és megnyitottad a mennyet mindazoknak, akik hisznek Benned. Add, hogy amiképpen Te a mennyekben uralkodol, úgy minket se kössenek a földiek, hanem emeljük fel szívünket oda, ahová Te, a mi Megváltónk előre mentél, mert Te az Atyával és a Szentlélekkel ugyanolyan Istenként élsz és uralkodol öröktől örökre. Ámen.

Egek egébe költöztél, Fényes dicsőségbe öltöztél Te, életnek fejedelme. Elvégezvén nagy munkádat, Örömmel megláttad Atyádat Mennyben, kinek vagy szerelme. Sokat munkálkodtál. Égi fényt gyújtottál Lelkeinkben, Ó, áldassál, Imádtassál, Örökké magasztaltassál. (232. ének)