Fabiny Tamás elnök-püspök bevezető áhítatában Pál Timóteusnak írt második leveléből idézte a jól ismert részletet: „…futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam…” Az ige afféle illusztrációjaként megnézhettünk egy rövid részletet – az azóta elhunyt – Kósa Ferenc filmrendező Balczó Andrásról készített, Küldetés című, nagyszerű filmjéből. Az Isten szeretetéről beszélő és a stadionba győztesként befutó sportolóra utalva a püspök azt mondta: mindannyiunk élete lelki futás, küzdelem, a hit tusáját vívjuk a mindennapokban, és áldott az élete annak, aki elvégzi futását. Az élet szorításában a megalkuvás helyett a hitet kell választanunk, s ebben segít a hiteles szó, Balczó András szava, élete, példája – mondta Fabiny Tamás.

Balczó András – akinek édesapja evangélikus lelkész volt – előadásában arról beszélt, rá kellet jönnie, hogy életében nem ő maga hozta a fontos döntéseket, hanem Isten választotta ki a neki juttatott feladatra. Tizenöt éves korában hallott arról, hogy egy magyar ember világbajnoki érmet nyert öttusában, s úgy gondolta, hogy ezt ő is meg tudja csinálni. „Innentől kezdve Isten szinte kézen fogva vezetett végig életemen” – mondta Balczó András.

Hamar kiderült, hogy olvasási nehézséggel küzd, ma úgy mondjuk, diszlexiás, így aztán nem választhatott olyan pályát, ahol a szövegértés képessége kulcsfontosságú. Budapestre ment, mert akkoriban csak ott lehetett öttusázni, és olyan ügyesnek bizonyult, hogy tizennyolc éves korában már vitték volna a világbajnokságra.

Balczó András utólag visszatekintve bevallotta, hogy nem volt tehetségesebb, mint a többiek. Sőt a vívásban kifejezetten gyenge volt, hiszen jó keresztényként a szúrás/vágás szilaj élvezete helyett azon töprengett, hogy szabad-e fájdalmat okozni felebarátjának? A dilemmát és hiányosságát azzal egyensúlyozta ki, hogy dupla vívóedzéseket vett, és ha lehet, még szorgalmasabban dolgozott. 1963-ban nyert először világbajnokságot, utána pedig sorozatban védte meg címét. De rá kellett jönnöm – mondta Balczó –, hogy a siker önmagában hamis dolog, mert Isten nem feltétlenül ad hozzá boldogságot. Úgy gondolta, hogy az egyéni olimpiai bajnoki cím megnyerése lehet az igazi boldogság!

Szerencséje is volt, hiszen az 1972-es müncheni olimpián jó lovat húzott. Először a vívás is jól ment neki, de egy idő után gödörbe került, sehogyan sem sikerültek a döntő fontosságú asszók. Azon morfondírozott magában, hogy a magyarok otthon izgulnak érte, szurkolnak neki, ő pedig végtelenül csalódott magában, mert nem tud megfelelően teljesíteni. Úgy gondolta: „Értem én, Uram: ha nem megy, nem megy. El kell ezt fogadni.” És ekkor hirtelen újra megjött az önbizalma, erőt érzett magában, és sorban jöttek a fontos találatok. Valaki átvette az irányítást – mondta Balczó András. Az olimpikon ehhez hozzátette még: egész addigi sportolói pályafutása során ezt az állapotot kereste, és végül nem a sikerben, hanem a bukásban találta meg. Úgy élte meg ezt, mint a lélek nászát az éggel, s érezte, hogy számára ekkor elközelgett a mennyek országa.

Balczó András azt mondta, hogy ekkor minden vágyat, célt a múltnak adott, mert tudta, hogy ha kitartóan keresi ezt a boldogságot, akkor rá is talál, és meg is maradhat benne. Ez az egyetlen, valódi örömhír – mondta a sportoló. Jó volna – tette hozzá –, ha ma is minél többen fordulnának Jézus felé, sok-sok ébredésre lenne szükség, mert az aratnivaló sok, a munkás pedig kevés.