A lomhán felkelő nap sugarai sziporkázva csillantak meg a szűz havon, melyet csak az éjjeli rablók lábnyomai tettek szeplőssé. Az ébredő falu csendjét, itt-ott gazdasszonyok méltatlankodása törte meg, de ravaszdiék ezzel mit sem törődtek, mert rókavárak mélyén szundikálva az éjszakai zsákmányt emésztették. A nyulak és fácánok sem mozdultak.

Talán valamit megéreztek az ég baljós jeleiből, mert összerezzentek, amikor Kistarcsa felől harsány emberi hangokat hozott a szél. A vadászok egymástól úgy tíz lépésnyire sorakoztak fel a mogyoródi rét szélén, és indultak befelé. Alig pár lépés után éles, riasztó hanggal próbált menekülni egy fácánkakas, máris durrant az egyik puska, s a díszes tollú madár a földre zuhant.

Egyre sűrűsödtek a lövések, és én félbe hagyva a hólapátolást többedmagammal, rohantam a puskaropogás felé. Mire leérünk már a cinkotai út szélén sorakoztak a vadászok, éppen megkezdve az Alsó rét átfésülését. Tisztes távolságból követtük a vadászokat, és nem is a potyogó fácánok, és a menekülés közben meglőtt bukfencező nyulak izgatnak, hanem a kilőtt patronok színes hüvelyei, melyeket a vadászok eldobáltak.

Hólepte mesebeli álomvilágban sorjáztak el gyermekkorunk telei, mert bizony Andrások neve napjától a havon döcögtünk február elejéig. Sorra készültek a hóemberek, melyek fekete tojásbrikett szemükkel figyelték ahogyan a templom dombon, vagy a Vrskánál versenyezve ródliztunk. Nagy sárgarépa orruk alatt apró széndarabokból ívesen kirakott szájuk megmosolyogta, ha ügyetlen kezdő korcsolyás a múzeum alatti befagyott mocsár jegén egy fűcsomóban megbotolva elhasalt és elnyűtt csizmájáról messzire repült a talpára felcsavarható „kori”. Amikor pedig meglátta a csilingelő lovasszánhoz kötött kéttucat kis szánkót és a vidám gyermeksereget, legszívesebben megemelte volna lyukas bádogfazék kalapját és az oldalán lévő vesszősöprűvel integetett volna.

Egy sötétedő délutánon, Pitlik Palihoz igyekeztem, hogy elhívjam szánkázni. Hópelyhek milliói táncoltak körül, belepve szánkóm ülőkéjét. Jutott Pitlikék öreg diófájának gallyaira is, így azután a balkáni gerlék nagy üggyel-bajjal próbáltak szálláshelyet találni rajtuk. A parasztház tornácán dobogva vertem le a havat a cipőmről, elriasztva pár már elhelyezkedett gerlét. Pali a folyosó végén lévő konyhában a sparhelt mellett olvasgatott. Hiába unszoltam, nem volt kedve a szánkázáshoz. Édesanyja ekkor tette a sütőbe a gancát, s a jó meleg, no meg az illatok marasztaltak. „Apka” Pali anyai nagyapja miután a kert túlfelén levő istállóban elrendezte a teheneket, bejött és a tűzhely alatt levő gyermekfej nagyságú követ rátette a sparhelt izzó platnijára. Mire a vacsora véget ért, az átforrósodott követ a hálószobába vitte és a dunyhája alá tette. Még reggel is meleg volt. A szoba templomra néző ablakára rácsapódott pára szépséges jégvirágokat rajzolt. 

Odakinn fakó szürke minden. A kiöregedett szilvafámon egykedvűen lógnak a madáretető faházikók. Néha egy-egy cinke ráreppen, kiválaszt egyet a fekete szotyiból, melyet a közeli gallyon, a lába alatt szorosan tartva, hegyes csőrével feltör és kicsipkedi az éltető olajos magvat. Három -négy szem elfogyasztása után azonban odébb állt. Már túl vagyunk Miklós püspök neve napján, de olyan enyhe az idő, hogy madaraim nem szorulnak rá a szükség kosztra. Ekkor az etetők melletti sövényben megpillantom azt a parányi ökörszemet, mely párjával évek óta bokraim albérlője.

Tavasszal csilingelő vidám dalával színesíti az énekesmadarak hajnali nagy szimfóniáját. Most azonban némán, egykedvűen kuporog az ágon. Ekkor nagyon halkan, de emlékeimben tisztán hallom, ahogy ovis öcsém selypítve énekli Gazdag Erzsi versét:

Hull a hó, hull a hó,
mesebeli álom.
Télapó zúzmarát
Fújdogál az ágon.

A kis nyúl didereg,
megbújik a földön.
Nem baj, ha hull a hó,
csak vadász ne jöjjön.

Parányi ökörsze
kuporog az ágon.
Vidáman csipogja:
süt még nap a nyáron.

Én meg titkon reménykedem, lesz még vírusmentes, békés fehér karácsony.