Mi az Isten? – fakad ki az emberből, amikor nem azt kapja, nem azt látja, amit elvárt, amit megszokott.

Mi az Isten? Talán most ti is valahogy így gondoltátok, csak hát mivel az emberek többsége még igyekszik kulturáltan élni és viselkedni, ezért csak gondoltátok és ki nem mondtátok. Meg egyébként is, tiszteletre méltó a művész úr, és illő viselkedéssel igyekszünk honorálni alkotói tevékenységét.

Mi az Isten? Tettem fel én is a kérdést, mikor ROHÓ behozta ezeket a fekete-fehér festett képeket. De ezt csak én mondhatom ki hangosan, itt és így, mert különben félreérthető és blaszfémia kiáltható. Joggal.

Nos, hát mi is az Isten? Teremtő erő, izzó tűz, évszázadok óta felettünk őrködő tölgy, ég és föld? Sokszor és sokan próbálkoztak ennek magyarázatával, utána lehet nézni és olvasni. Sőt, nem egyszer Isten titkaiba az ember kíváncsi és gyarló természete okán be is kívánt pillantani. Bábel tornyától a pokol tűzéig már mindenhol jártunk, rá mégsem így találtunk. Isten titka talán egy műhely.

Olyan hely, ahol teremtő társává szegődünk, és nem mindent mi akarunk megmondani, kimondani, meghatározni és fiókokba tenni. Helyet hagyni neki is. Helyet hagyni Szentlelkének, hogy formálja az alkotót, és e szabadságban formálja a hallgatót, a szemlélőt. Ha körbe nézünk láthatunk öt alkotói lenyomatot. Ha úgy tetszik öt – nem ötödik, csak öt – pecsétet.

Műhelytitok, de talán elárulható, hogy sokkal több volt/van papíron. Ám itt most öt van. Elég ennyi. Az ókor embere is csak öt csillagot látott. Lehetett ez az öt alap tudomány is, vagy épp az az öt bolygó mely akkori ismeretünk szerint a teljes világunk volt. Vagy a Quintia együttes öt gyönyörű tagja.

ROHÓ azonban ezt az ötöt választotta ki, a számos más értékes fogalma közül, hogy most ezek bennünket elgondolkodtassanak. Akár arról is, hogy mi az Isten.

Persze a pecsétek nem determinálják gondolatainkat, valóban meghagyja a szabadságot, mégpedig azt a szakrális szabadságot, amely minden művésziben benne lehet. Benne kell legyen. Nem úgy, mint pl. a libertate, egalitate, fraternitate ideológiája, mely bár formájában szabadságot hirdetett, de a guillotine árnyéka máig messze ér.

Mi az Isten? Elsősorban nem szakállas öregember, aki dölyfös és öntudatos, komor tekintetű szomorú úr. ROHÓ szerint is humoros. Humoros, hiszen az élet égető tüze csak így viselhető. Mert nincsen vége. Az életnek sem, mondjuk öven felett. Nyugdíjba az Isten sem mehet. A mondat folytatódik, AUTEM, továbbá pedig azzal, hogy becsüljük meg azt a világot és azon belül azt a helyet ahová letett bennünket az Isten, és becsüljük meg a másikat is.

Még akkor is, ha meg nem értett hétköznapi emberként, vagy éppen Caravaggio-s művészként nem úgy látnak és értenek bennünket, ahogy éreznénk, és ezért elfogy a remény. De fogyjon el a félelem is, hogy pertuban legyünk az Úrral! Mert éljen az élet mindenek felett! Csak az életbe, az ilyen felfogású életbe lehet ugyanis színt vinni. Ez még a szerelemnél is fontosabb.

Talán nem vettük észre, de körbe értünk a kiállításon. Igyekeztem finoman lehántani a fáról a kérget, hogy így is segítsen a szabad gondolatokat, de közben mederben tartsam az indulatokat. Ugyanis az élet piros színe mellett nagyon nincs is más szín. A képek, melyek háttérként az élet fekete-fehérnek tűnő viharait mutatják, szintén színtelenek. Fekete, fehér, és talán az átmenet szürkéje. Adta magát. Ám a posztamenseken található alkotások éltben maradtak. Még akkor is, ha kivágták őket, még akkor is, ha a kérget lehántották róluk, még akkor is, ha feldarabolták őket, még akkor is, ha mocskos olajos tűzben égették őket és még akkor is, mikor megbélyegezték őket. Életben maradt a fa erezete, melyet egyedül a Mindenható Művész formálhatott, és életben maradt a szemlélő szabadsága, hogy valamit ő maga is, te magad is hozzá tegyél.

És a végén, zárszóként, hogy senkibe se maradjon kérdés a cím kapcsán: mivégre a tengelyek? Hát talán azért, hogy fatengelyes világunkban mégis maradjon erkölcsi és tartásbéli minimum, hogy a kerék, mint nagy találmány segítségével, ne csak úgy guruljon, amerre lát a lejtőn, hanem irányt mutasson a végtelen felé véges, döcögős-lötyögős, olykor csapágyazásra váró, kacskaringós, de megváltott világunk számára. Köszönjük szépen ROHÓ!