„Mi pedig hálával tartozunk az Istennek mindenkor értetek, testvéreim, akiket szeret az Úr, mert kiválasztott titeket az Isten kezdettől fogva az üdvösségre, a Lélek megszentelő munkája és az igazságba vetett hit által. Erre hívott el titeket a mi evangéliumunk által, hogy így részesüljetek a mi Urunk Jézus Krisztus dicsőségében.” (2Thessz 2,13-14.)

Az igehirdetésben oly sok tanítás hangzott el, melyekből álljon itt tanulságul néhány nagyon fontos gondolat az olvasó számára. Pál apostol mindig hálaadással kezdi a levelét. Általában azért ír, mert valami probléma veti fel a fejét a gyülekezetben, de – figyeljük meg – mindig hálaadással kezdi. Ha mi összegyűlünk – egyházmegye vezetői, gyülekezet vezetői, presbiterek – mivel kezdjük a megbeszélést? Legtöbbször a problémákkal. Tanuljunk Páltól! Neki mindig Jézus az elsődleges, mindig Őrá tekint, a problémákat is rajta keresztül nézi. Tanuljuk meg mindig hálaadással kezdeni a megbeszéléseinket. Aki hálát ad, annak az öröme megsokszorozódik és megtisztul. A hálaadás nem egy szimpla „köszönöm”-öt jelent, hanem egy lelki hozzáállást. Tudom, hogy minden az Úré, és tudom, hogy mennyi ajándékot kapok, s hogy Isten szeret. Engedjük, hogy az Ő szeretete járjon át minket. Engedjük, hogy alkalmassá tegyen bennünket a bizonyságtételre, és hogy sugárzóvá váljon az életünk mások számára. 

Tegyünk bizonyságot a hitünkről, elsősorban cselekedeteinkkel, és ha szükséges, szavakkal. Sokszor mondjuk valakiről, hogy olyan nagy hite van. A nagy hit önmagában nem jelent semmit. Akiben hiszek, ő hatalmas-e? Ne a hitünk legyen nagy, hanem nagy Jézusunk legyen! Ez tart meg minket a nehézségekben is. A hit nem teljesítmény, ne általános hitünk legyen! Higgyünk Jézus Krisztusban, a Szabadítóban!

Az istentiszteletet előadás követte, az elhangzott ige folytatásával: „Ezért tehát, testvéreim, álljatok szilárdan, és ragaszkodjatok azokhoz a hagyományokhoz, amelyeket akár beszédünkből, akár levelünkből tanultatok.” (2Thessz 2,15.)

Ezért tehát: szükséges, hogy pontosan adjuk át, amit az apostolok ránk hagytak. Hogy lehet továbbadni a hallottakat? Minden történet azáltal nyeri el értelmét és értelmezését, hogy milyen „nagy történet” részeként értelmezzük. Sajnos napjainkban felgyorsult a „nagy történet” változása. Vegyük csak például a Tízparancsolatot. Sajnos a mai nyugati társadalomban a Tízparancsolatot réginek, idejétmúltnak, nem betarthatónak titulálják. Magasztos a tartalma, de nem betartható - mondják. Mára már annyi olyan „világi” Tízparancsolat került megfogalmazásra, amelyek semmilyen erkölcsi útmutatást nem adnak. Mértéke az ember, az embert isteníti. Mi úgy tekintsünk a keresztyén Bibliában leírt Tízparancsolatra, hogy az nem általános és nem személytelen erkölcsi tanítások összessége, hanem egy szövetséges kapcsolatnak, szeretetkapcsolatnak a kifejlődése. Úgy tekintsünk rá, hogy azt a Szabadító Isten adta az Ő megszabadított népének. Így ragaszkodjunk a hallott igékhez, az olvasott igékhez, és így adjuk tovább. Hirdessük, ne szégyelljük, bátran adjuk tovább!

Az előadást csoportbeszélgetés követte, ahol lehetőség nyílt arra, hogy mindenki őszintén beszéljen bátortalanságáról vagy éppen bátorságáról, az ige hirdetésének módjairól, a hagyományok gyakorlásáról.