Útbaigazítás. Hazaértem – ezt jelenti számomra az evangélikus egyházhoz tartozni. Evangélikusnak lenni ugyanakkor nem érdem, hiszen amikor megkereszteltek, aligha lehetett beleszólásom, hogy melyik felekezet lélekszáma gyarapodjon velem.

Jártam hittanra, konfirmáltam is, így megerősítve azt, amiben a keresztség által csecsemőként részesültem. Aztán sokáig azt hittem, hiszek. Ha Istenről kérdeztek, automatikusan rávágtam: „Igen, hát persze hogy hiszek benne.” Valójában harmincon is túl voltam már, amikor megtapasztaltam Isten jelenlétét az életemben s vele a különbséget a hit bemondása és a hit között.

Sok mindenbe belefogtam már, sok mindent félbehagytam. Ezért is élem meg Isten félreérthetetlen elhívásaként, hogy miután két éve először elmentem a szentgotthárdi gyülekezetbe, végül otthonra találtam az evangélikus egyházban. Akkori elhatározásom, hogy gyülekezetem és egyházam aktív, hasznos tagja legyek, nem hunyt ki szalmalángként. Helyette Jézus egy folyton égő tüzet lobbantott lángra bennem, amikor tavaly a gyülekezetimunkatárs-képzés egyik áhítata alatt ezekkel a szavakkal küldött új életem új munkájába: „Nincs más dolgod.”

Nincs más dolgom, mint őt úgy szolgálni, hogy nemcsak meghallgatom, hanem meg is tartom Istennek beszédét. Ezt a szolgálatot, aminek leghasznosabb módjait még keresem, evangélikusként végezhetem a legjobban. Mert itt vagyok otthon, ide találtam haza, mert Isten ide vezetett engem. Akivel régebben jól elvoltam kettesben, nem éreztem, hogy templomba kéne járnom, ma viszont már nem tudom elképzelni, hogy ne legyek együtt azokkal, akik testvéreim az Úr Jézus Krisztusban.

Az ember a saját lelke, az értelme pedig a felelőssége, amivel a létezéséért tartozik Istennek. A létem felelősségét keresve kell rálépnem arra az útra, amit Isten kijelölt számomra. Az útra, ahol azáltal lehetek önazonos, hogy istenazonos vagyok, azaz összhangba kerülhetek a teremtésem lényegével – ebben a keresésben ad folyamatos útbaigazítást, hogy evangélikus vagyok.

Balczó Mátyás (Szentgotthárd)

Tartozni valahova. Mit jelent számomra evangélikusnak lenni? Első gyermekemet születését követően evangélikusnak kereszteltettük meg. Vajon miért? Hiszen én magam református vagyok. Számtalan okot és történetet hozhatnék ennek a dolognak a megmagyarázására, de ma már pontosan tudom ennek a miértjét.

A két kisebb gyermekemet is evangélikusnak kereszteltettük, és immár tizennégy éve három gyermekemmel az evangélikus gyülekezetbe járunk. Ebben a közel másfél évtizedben annyi mindent kaptunk a közösségünktől. Elkezdtünk tartozni valahova. Szép lassan a gyerekeken keresztül számtalan gyermekprogramon vettünk részt, amivel közelebb kerültünk Istenhez és egymáshoz. A családi napok, kirándulások az évek alatt közösséget formáltak, és a gyermekprogramok mellé, amennyire a három gyerek és a munka engedi, elkezdtük keresni a felnőttprogram-lehetőségeket. Már nemcsak a gyerekeink örömére, hanem a saját magunk lelki fejlődésére is kerestük felnőtt evangélikus testvéreink társaságát. Ahol hasonló gondolkodású emberekkel beszélgethetünk, és a munkából kiszakadva a szabadidőnk minél több részét tölthetjük. Első nagy lépésként jelentkeztünk a tavaly szeptemberben indult gyülekezetimunkatárs-képzésre. Ennek számunkra nagy és felelősségteljes döntésnek kellett lenni, mivel a három kisgyerek és a Gyula–Budapest-távolság miatt tudtuk, hogy nem lesz egyszerű, de nagyon szerettük volna, és kíváncsiak is voltunk, tehát belevágtunk. Rögtön az első találkozás kezdő istentiszteletének témája – Evangélikusnak lenni jó! – akkora hatással volt ránk, hogy egyből tudtuk, és minden egyértelművé vált: mi is evangélikusok szeretnénk lenni.

Azóta minden egyszerűbb és nyugodtabb, hogy tudjuk, hogy mit szeretnénk, és innen visszatekintve azt is tudjuk, hogy miért így alakult az életünk. Habár a járvány közbeszólt, és a virágvasárnap tartott felnőttkonfirmációnk egyelőre elmaradt, most már tudjuk, hogy mit szeretnénk a jövőben, és még az elején tartunk. Minél többet Isten közelében lenni és valamit tenni, hogy hasznos tagjai lehessünk a gyülekezetünknek. Evangélikusnak lenni jó!

Jakucs Emese (Gyula)

A második „otthon”. Mit jelent számomra evangélikusnak lenni? – teszi fel a kérdést a pályázat kiírója számomra egy nagyon fontos évfordulón. Harminc évvel ezelőtt ezen a napon Isten nagy próbatétel elé állított.

Súlyos betegséggel kellett szembenéznem, és most már tudom, hogy Isten végig mellettem, velem volt. Meggyógyított, de meg is változtatta az életemet. Megmutatta, hogy más értékrendek szerint kell élnem, és ezáltal közelebb kerültem hozzá és útmutató igéjéhez. Mindebben evangélikus hitem is segített, sokat jelent, hogy evangélikus családban nőttem fel, sőt olyan szerencsés vagyok, hogy egy gyülekezethez tartozom születésem óta. Szüleim vittek a paksi templomba, itt kereszteltek, konfirmáltam. Jó érzés vasárnaponként beülni a jól ismert padokba, ilyenkor sokat gondolok felmenőimre, mert ők neveltek a hitre. Szeretem ezt a templomot, számomra ez a legszebb!

Egy aktív evangélikus közösséghez tartozni nagyon jó, választ kapok hitbeli kérdésekre, bizonytalanságaimra. Aktív tagja vagyok gyülekezetemnek, szívesen vállalok feladatot, munkát, és részt veszek közösségi programokban is. Egy Istenünk van, de én ebben a vallásban tudom megélni Istenhez való tartozásomat. A paksi evangélikus gyülekezet számomra a második „otthon”, szoktam is mondani, mikor megérkezem: hazaértem! Istentisztelet végén pedig elindulok újra haza! Örömmel tölt el, hogy élő, aktív gyülekezethez tartozom.

Most, hogy nem tudok templomba menni, hiányzik a közösség, a találkozás, beszélgetés. Ezeket nem pótolja az online istentisztelet, bár nagyon jó, hogy a virtuális térben láthatjuk a templomból közvetített istentiszteletet. Első alkalommal könnyezve néztem az üres templomot, aztán ehhez is tudunk alkalmazkodni. Majd ha visszatérhetünk, biztosan jobban értékeljük, hogy közösségben hallgathatjuk az igehirdetést. Isten nem hagy elveszni bennünket: „…sem magasság, sem mélység, sem semmiféle más teremtmény nem választhat el minket az Isten szeretetétől, amely megjelent Jézus Krisztusban, a mi Urunkban.” (Róm 8,39)

Mit jelent még számomra evangélikusnak lenni? A legszebb ígéretet, a köszönést: erős vár a mi Istenünk! 

Gadányi Józsefné (Paks)

Amiért örülök, hogy evangélikus vagyok. Van valaki a világban – Isten –, aki vigyáz ránk. Isten hívei a keresztények, őket pedig összetartja az egyház. Én az evangélikus egyház tagja vagyok, és tizennégy évem alatt azt tapasztaltam, hogy érdemes egy ilyen közösségnek a tagja lenni, hiszen itt az emberek meghallgatják egymást, jóindulatúan, kedvesen fordulnak egymáshoz. Nemcsak az istentiszteleteken, hanem különböző egyházi programokon is összegyűlünk, így közös élményeink, témáink vannak.

Örülök annak, hogy keresztény hitben nevelkedem, mert így kapcsolatom van Istennel, bízhatok benne. Tudom, hogy Istennel való kapcsolatunk nem a piaci elvek szerint működik. Nem szabadna úgy lennie, hogy kérünk és fizetünk – jobbára ígéretekkel. Azonban szeretnék megosztani az olvasókkal két történetet, amelyek arról tanúskodnak, miként tapasztaltam meg, hogy Isten ad, és amit én adhatok, csupán a hála.

Kicsi koromban télen elvesztettem a kedvenc sapkámat. Fázott a fejem, ezért kétségbeesetten kerestem. Megnéztem mindenhol, de nem találtam. Imádkoztam és kértem. Visszamentem az osztályteremhez, és a sapka ott volt a cipősszekrény előtti padon, ahol azelőtt megnéztem. Tudom, hogy korábban nem volt ott.

Máskor eltűnt a kiscicám, akiért nagyon aggódtam. Sokszor kértem Istent, hadd tudjam meg, mi lett vele, és kértem, legyen jó dolga a kis Korminak. Két év telt el, amikor baráti beszélgetés során véletlenül kiderült, hogy az osztálytársam vitte haza. A cicust ott látta az utcán sétálni. Úgy tűnt neki, hogy nincs gazdája.

Számos ilyen eset előfordult még velem. Így azt hiszem, elmondhatom, hogy megtapasztaltam Isten irántam való jóságát.

Karel Ágnes konfirmandus (Cinkota)

Mit jelent számomra evangélikusnak lenni. Én egy olyan evangélikus vagyok, akit katolikusnak kereszteltek; aki egy napon lett kisdobos és elsőáldozó; akit Édesanyja vitt magával a templomba, amíg szép szóval hatni tudott rá; aki elveszett bárány volt, de lelkésze megtalálta.

Én egy olyan evangélikus vagyok, aki reggel és este imára kulcsolja a kezét, aki elimádkozza még ma is az Üdvöz légy, Máriát; akiből napközben egy-egy fohász kikívánkozik; akibe gyermekkorában kitörölhetetlenül belevésődött a katolikus liturgia; aki önmagában küzd a közös úrvacsorai kehely vételétől; aki evangélikusként kerül egyre közelebb Istenhez.

Én egy olyan evangélikus vagyok, akinek életén minőségi változás megy végbe; aki elhibázott cselekedeteit, hibáit újragondolja, javítani próbálja; aki példát akar mutatni családjának; aki ritkán kap otthoni megerősítést hitéhez; aki gyermekeiért fohászkodik, hogy időben megtalálják Istent.

Én egy olyan evangélikus vagyok, aki nem győzi betömögetni hiányos teológiai tudását; aki ezért előadásokat hallgat a világhálón; aki megküzd egy-egy szó megértéséért a Bibliában; aki képezi magát az egyházi képzéseken.

Én egy olyan evangélikus vagyok, aki aktívan tevékenykedik gyülekezetében; aki virággal díszíti a templom ablakait; aki plakátokat nyomtat a hirdetőtáblákra; aki friss kávéval várja az istentiszteletre érkezőket; aki nem adja fel akkor sem, ha kevés kávé fogy; aki világimanapot szervez; aki keresi az egészséges arányt az egyházi rendezvények esetén a hit és a körítés között; aki szeretne még többet dolgozni a templomban.

Én egy olyan evangélikus vagyok, aki utazásain érdeklődve hallgatja idegen lelkészek igehirdetéseit; aki örömmel nyugtázza, hogy milyen jó a saját lelkésze; akinek a templom csendje a lelki béke és harmónia; akinek a temploma legkedvesebb része a kereszt feletti, égre nyíló ablak, a Remény ablaka, aki biztos benne, hogy az Istenhez való visszatérés mentheti meg a Földet.

Pék Istvánné, Nóra (Dunaújváros)

Mindenki legyen evangélikus! Az én evangélikusságom egy igazi meseszerű történet. A gyermekkoromban kezdődött. Vidéken, közel a fővároshoz egy úgynevezett tanyán laktunk, amit körülölelt a szüleim földje, szőlője és egy kiserdő. A kiserdő felől vezetett az út ki a betonútra, ahonnan érkezhetett hozzánk a Vendég.

Én egy kis sámlin az erdő sarkán kémleltem nap mint nap az utat, hátha jön valaki. A várakozásban néztem jó meszszire Pest felé, és azon gondolkodtam, vajon hol lehet a világ vége, és mikor jön már végre Irénke néni, a Vendég. Szüleim természetesen evangélikusok voltak, és a várva várt Vendég is.

A háború után az evangélikus egyház kiközvetített pesti családokat jómódú, Pest környéki gazdákhoz, akik élelemmel látták el a (félig) éhező pestieket. Így lett családunk tagja Irénke néni, aki bár polgári családból származott, mégis a hite által az első pillanattól szinte testvére lett édesanyámnak.

Apám is elfogadta, mert ő a környékben szinte minden evangélikus lelkészt, tisztségviselőt ismert, így Irénke néni által megismerhette az újpesti lelkészt meg sok mindenkit, aki akkoriban Pesten nagyobb tisztséget töltött be. Ezért, bár fogalmam sem volt akkor, hogy kik ők, de a beszélgetéseket (ki)hallgatva belém ivódtak a nevek az imádság mellett.

Emlékszem, milyen finoman ejtette ki Irénke néni Keken András nevét, majd a Blázy családról beszélt, apum meg Molnár Rudi bácsiról mesélt vicces történeteket is, meg a pilisi lelkészekről (mi ugyanis két helyre jártunk felváltva istentiszteletekre).

Ekkortájt én nem is gondoltam, hogy evangélikusokon kívül létezik más vallás is. Később Muntag Bandi bácsi hittanóráján derült ki számomra, hogy van másféle is. Én mindenen akkorát tudtam csodálkozni, hogy szegény Bandi bácsi megkérte édesapámat, hogy kicsit világosítson fel ezekről a dolgokról. Megtette.

Én azután is csak rendületlenül azt szerettem volna, hogy igenis mindenki legyen evangélikus! Mert ahogyan az anya a gyermekéhez, úgy ragaszkodom a szüleimtől örökölt, féltve őrzött hitemhez!

Pintér Anna Mária (Monor)

Én is szeretnék jó ember lenni. Nagyszüleim neveltek fel vidéken, és a kis falusi templomunk öt házzal feljebb volt, egy dombmagaslaton. Mivel a nagyszüleim egyszerű parasztemberek voltak, nem volt sok könyv a házban. Volt egy énekeskönyv és egy vastag mesekönyv. Valahol a régi láda mélyén egyszer találtam egy csoda szép fadíszítéssel borított énekeskönyvet, melyben ódivatú, gyönyörűen rajzolt betűkkel és fura hangzású szavakkal voltak leírva az énekek. És e könyvnek varázsa volt és fura illata. Ilyen illatot éreztem későbbiekben a parókián is, amikor hittanra jártunk. Számomra ez volt a hit illata.

Bár Bibliánk sem volt otthon, a nagyszüleim sok bibliai történetet meséltek fejből. A nagymamám minden este ös ­ szekulcsolta a kezét, és hangosan imádkozott. Nagyapám eredetileg katolikus családból származott, ráadásul teljesen magyar nyelvű családból. Mikor mentem dédmamához nyaralni, megtanított nekem egy katolikus Mária-imát úgy, hogy felét nem is értettem. De éreztem, hogy ez is valami más, mint egy hétköznapi versecske. Nagyapám később elmagyarázta az ima lényegét és azt is, hogy a katolikus vallásban hogy is van ez a Mária-dolog. Azt hiszem, hétéves lehettem, és akkor tudtam meg, hogy van olyan, hogy más vallás. Onnantól lettem evangélikus. Valaki, aki olyan, mint a többiek, és mégis más.

Attól a perctől tartozok valahová. Konfirmáció során lettem igazán felnőtt tagja az evangélikus egyháznak. Sok más különbséget is megértettem a saját vallásommal kapcsolatosan, mégis úgy vélem, hogy én már akkor, hétévesen lettem evangélikus. A nagyapám, aki az egyik vallásban nőtt fel, és a másik vallást gyakorolta (mivel a nagymamámat vette feleségül), ő volt az, aki miatt jó evangélikusnak lenni. Mert ő mindig ezt a meggyőződést erősítette bennem. Jó ember volt, és kézen fogva vitt minden vasárnap a közeli evangélikus templomba. És ha egy evangélikus ilyen jó ember, akkor én is az szeretnék lenni, amíg csak élek!

Teknős Miroslava (Balassagyarmat)

A cikk az Evangélikus Élet magazin 85. évfolyam, 19–20. számában jelent meg 2020. május 24-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.