– Ma a „sola”-mondásokról lesz szó, mik is ezek?

–Az egyház életjele a megújulás. A 16. században Róma mélypontra került, sok visszaélést követtek el. Luther felismerte ezeket a Szentíráson tájékozódva. Kikristályosodtak azok a pontok, amelyekből a reformátorok nem engedhettek: egyedül Krisztus, egyedül a hit, egyedül kegyelem és egyedül a Szentírás. Csak egyedül Krisztus által van üdvösségünk hit és kegyelem által, a Szentírás alapján. 

– Miért kellett ezekre akkor hangsúlyt fektetni? 

– 1500 év alatt az egyház egy túlburjánzó tanítási rendszert épített fel. A Szentírás mellett kialakult a hagyományok rendszere. A kegyelem tanítása mellé odakerültek feltételként a jócselekedetek, egészen addig, hogy cselekedetek által elérhető az üdvösség; fizetni kellett a bűnbocsátó cédulákért. Ez volt az apropója Luther fellépésének. Bűnbocsánatot nem lehet pénzen vásárolni – hirdette. Hatalmas arcképcsarnok alakult ki a szentek százairól, közbenjárókról, akik elhalványították Krisztus személyét. A Szentlélek által megvilágosodva Luther és társai azt kezdték hirdetni, hogy térjünk vissza ezekhez az alapokhoz, mert ezek biztos pontok, és elégségesek ahhoz, hogy az emberek megtérjenek és üdvösségre jussanak.

– Más világvallásokban is megjelenik ez a gondolat, hogy az ember a bűnből cselekedet által akarja magát kiváltani.

– Az üdvösség cselekedetek általi elérése a keresztyénséget is újra meg újra megkísérti. Ezért mondjuk, hogy naponkénti megtérésre van szükségünk. Van egy egyszeri megtérés, és aztán az új élet, amelyben naponként meg kell harcolni a bűnnel. Luther mondta ezt szellemesen, hogy a keresztségben víz alá került az „óember”, de megtanult úszni. Amikor megkérdezték tőle, hogy ez a harc meddig tart, azt mondta, hogy az „utolsó kapavágással” tűnik el a bűn, sírig menő küzdelem ez. De nem egyedül vívjuk, hanem Krisztussal. Az evangéliumi keresztyénséget is megkísérti az emberközpontúság: én keresem Istent, én hiszek benne, én térek meg, én szolgálok stb. Pedig Isten az, aki megteremtett, aki már édesanyánk méhében látta formálódó csontjainkat, Ő keres minket, Ő talál ránk, Ő adja a hitet. Luther számára is ez volt a nagy élmény. Hosszú időn keresztül becsületesen kereste az Istent. Ez szép dolog, de kilátástalan, mert nincs olyan létra, mellyel elérhetnénk az eget. Isten az, aki átszakítja az eget. A kereszten Jézus meghalt mindenkiért, és Isten Őáltala megbékéltette magával a világot. A bűnbocsánat és az örök élet mindenki számára készen van. Az egy kész ajándék, nem kell érte izzadnunk, csak át kell vennünk. 

– Nem cselekedetek érdeméért van tehát üdvösségünk, hanem hitből. De miben kell hinnünk, mi az a hit, mely üdvözít?

– Önmagában a hit nem érték. A legnagyobb butaságokban is lehet hinni. Luther azt mondta, ha tudni akarod, mi a te istened, hát az, amin a szíved csüng. Csünghetek a motoromon, az unokámon, a sporton vagy bármi máson, akkor az az én istenem, az tölt be engem. Ezek önmagukban nem rossz dolgok, csak hát Krisztuson kell, hogy csüngjön a szívünk, hiszen a Vele való kapcsolatra vagyunk teremtve, és így tudjuk megélni az emberségünket. Itt arról a hitről van szó, melyet ajándékba kapunk. Ezt kapni lehet, nem kiizzadni, kierőltetni, kimeditálni. Abban kell hinnünk, hogy Krisztus hisz bennünk, hogy lesz a „kutyából szalonna”, lesz az élettelen kőből fiú, lesz a halottból élő. Minden élő hitű keresztyén el tudja mondani, hogy: halott voltam, de élek, vagy vak voltam, de látok. A tékozló fiú mindent tönkretesz maga körül, aztán hazamegy, megtér, de nem erről szól a történet, hanem az atyai házról. Arról, hogy van Atya, akitől elszakadt a fiú, és az atyai ház emléke, kisugárzása hat rá a vályú mellett. Visszaemlékezik arra, hogy van valami egészen más. Az atyai ház kisugárzó szeretete állítja őt lábra a vályúnál. Ha Ő nem sugározna egészen a poklok mélyéig a mínuszokban lévő emberek számára is, esélyünk sem lenne a megtérésre. Ez az, ami minket megtérít. Ez volt Luther alapélménye is, hogy az Isten gyermeke hit által, hitből él, és ezt nem maga produkálja, hanem ajándékba kapja Istentől. 

– Luther sem és a többi reformátor sem vetették el a cselekedeteket, hanem azt mondták, hogy a belső változás kifelé a cselekedeteken keresztül fog megnyilvánulni.

– Jézus is azt mondta, hogy „gyümölcseikről ismeritek meg őket”, amikor megkérdezték tőle, hogy kire lehet hallgatni. Ha a hitem, a Jézussal való kapcsolatom rendben van, akkor az terem, jönnek a gyümölcsök. Ez motiválja a gyülekezetben működő munkaágakat is, hogy Krisztus szeretetének közelségében kinyílunk és lépünk, mert Krisztus szeretete szorongat. A közösségnek ezért van jelentősége, mert hallom a másik tanúságtételét, és tanulunk egymástól. A jó gyülekezetvezetés arról szól, hogy hogyan találják meg a tagok az adottságaik, illetve az Istentől kapott karizmáik alapján a szolgálati területeket. A Szentírás is csak egy betűhalmaz a Szentlélek nélkül. Maga a Biblia mondja saját magára, hogy a betű öl, és a Lélek az, aki megeleveníti. A Biblia nagyon nagy könyv, ezer év alatt íródott, nagyon sok minden van benne, ezért van szükség a Szentlélek megvilágosító munkájára és a közösségre, ahol mindezekről egészséges tanítást kaphatunk. Sok jó szándékú keresztyén közösség nem érti, nem éli a kegyelmet, pedig az ő Bibliájukban is ott van. A kegyelem is törvénnyé válik, és azt gondolják, hogy ez valamiféle üzlet Istennel, hogy Ő adja a kegyelmet, én adom a hitemet. Egész létünk a teremtés ajándéka, a keresztyén lét pedig újjáteremtés. Miből? Hát a lelki-szellemi halálból. Lehet, hogy valaki kívülről nézve sikeres, mint a bibliai Zákeus, de a lelke, szelleme belül halott. Ezért mondja Jézus Zákeusnak, hogy „ma lett üdvössége ennek a háznak”.

– Mi a kegyelem? 

– Ez a fogalom az átlagember számára is könnyen megérthető. Gondoljunk csak például Wittner Máriára, akit 1956 után fiatal lányként halálra ítéltek. Évekig volt a siralomházban, ahol bármelyik pillanatban nyílhatott volna az ajtó, hogy viszik akasztani. Ha azért nyílik az az ajtó, mert elengednek, mehetsz haza, akkor az az elítélt soha nem fogja elfelejteni, hogy mit jelent a kegyelem. Wittner Mária persze ártatlanul volt letartóztatva, de ha Istennel való összefüggésben beszélünk a kegyelemről, akkor az a kegyelem olyan valami, ami nem jár az embernek, nem természetes, nem normális dolog. A kegyelem végső soron igazságtalan dolog. 

– A halál a bűn zsoldja, ezt is írja a Szentírás.

– Pontosan. A kegyelem nem csak egy szép vallásos gondolat, nagyon súlyos dologról van szó. Egyrészt Isten maga mondja ki, hogy a bűnnek magunkra és másokra nézve káros következményei vannak. Ettől bűn a bűn. Az ember kiszakadt a rendből, az Istennel való közösségből, és nem egyszerűen a radírlopás a bűn; ami a nagy bűn, az az Isten nélkül való élet következménye. Aki nincs kontaktusban a Teremtővel, és nem a teremtettségének megfelelően él, az bűnben él. Ezért fájdalmas látni, amikor valaki az energiáját, pénzét, testét, bármijét arra használja, ami káros. Sok minden válhat bűnné, amiről a világi törvény nem vesz tudomást. Az egészből, az egészségesből való kiszakadás állapotát nevezzük bűnnek. Az ember saját maga nem tudja ezt a helyzetet rendbe hozni. Ezért Isten eldöntötte, hogy kegyelmezni akar. Az Isten és ember között álló bűnt valahogy el kell tüntetni, mert ez az, ami eltávolít minket Istentől. Ezt az akadályt Krisztus magára veszi a következményekkel, büntetéssel együtt. Luther „szent cseréről” beszélt, hogy mi odaadjuk Krisztusnak a bűneinket, mindazt, ami nyomaszt, amit nem bírunk hordozni, Ő pedig cserébe adja a maga szentségét és tisztaságát. Így lehetünk mi Krisztusban, Krisztus által Isten fiai. Az Atya már úgy néz ránk, mintha Krisztusra nézne, mert megtörtént ez a csere. Ez hitünk titokzatos ajándéka. Ezt sem olyan nehéz megérteni, emberi példákat is látunk, hogy egyesek képesek életüket adni valakiért, akit nagyon szeretnek. Krisztus mint ártatlan, mint tökéletes Istenfiú adta az életét a bűnösökért.

– Miért ilyen kardinális dokumentum a Szentírás?

– A reformáció korában nem nagyon olvasták. Létezett egy latin fordítás, de még a papok sem nagyon olvasták. Az egyház úgy állt hozzá, hogy az egyszerű hívők ne is olvassák, mert nem is érthetik, ezért van szükség az egyházi tanítói hivatalra. Egyébként minden ilyen megközelítésben van némi igazság. A Szentírás olvasása nem olyan egyszerű kérdés, sokakat vittek zsákutcába, aláztak meg, vagy családokat szakítottak szét a Bibliára hivatkozva. Ezért sem állhat a négy sola közül ez egyedül, hanem csak a többivel együtt. A Biblia ezer évig íródott a legkülönfélébb szerzők által, királytól kezdve a költőn át a pásztoremberig. Az Ószövetséget és az Újszövetséget is Istenre figyelve, imádkozva egy közösség állította össze. Vizsgálták a korabeli iratokat, hogy melyik az, amelyik direkt módon Istentől ihletett, melyre rámondhatjuk, hogy ez kinyilatkoztatás, nem egyszerűen csak Istenről szóló szép elmélkedés vagy prédikáció, bizonyságtétel, hanem Isten kijelentése az ember számára. A lényeg, hogy kialakult a Szentírás, és úgy éli meg az egyház évszázadok óta, hogy ezen Isten pecsétje van, és a kánon lezáródott. Isten adta ezeket a könyveket, és az egészet egyben kell látnunk, összefüggéseiben, és emellé nem helyezhetünk egyenrangú módon semmilyen más írást. A reformáció idején a feszültség abból adódott, hogy a katolikus egyház – és ez ma is így van – egyenrangúnak gondolja a Szentírással a hagyományokat. Ők úgy gondolják, hogy ha az egyház évszázadokon keresztül hisz valamit, pléldául Mária mennybemenetelét, akkor az úgy van. Luther is úgy beszélt az apokrif iratokról, hogy értékes, tanulságos iratok, de egyértelmű a különbség az Isten által direkt módon való kijelentés és az egyéb keresztyén iratok között.

– Luthernél megfogalmazódott a „kánon a kánonban” kifejezés, miszerint a Szentíráson belül vannak olyan könyvek, amelyek inkább valók az ember tanítására, nevelésére, amelyek előrébb valók. Mennyire hozható közös nevezőre a katolikus és a protestáns vélekedés a Szentírás és a hagyományok kérdésében? 

– Egységre törekedni kell, ez egyértelmű, de van a felekezetek közötti párbeszédnek egy nehéz része is. Akik ebbe belefáradnak, megkeserednek, azt mondják, hogy lényegében nem változott semmi a 16. századi állapotokhoz képest. Egyes kemény protestánsok így látják. Ezzel a sommás ítélettel én nem értek egyet, hiszen nagyon sok minden változott. Vannak nagyon egyértelmű, erős megújulási mozgalmak a katolikus egyházon belül is. Nem úgy újult meg a katolikus egyház, ahogy a reformátorok szerették volna, de mégiscsak a reformáció hatására fordították le ők is a helyi nyelvekre a Szentírást. Már a 16–17. századi zsinatokon is sok minden történt, később a II. vatikáni zsinaton, az 1960-as évek elején még inkább. Szinte reformációi folyamatok történnek azóta is a katolikus egyházon belül. A kapcsolatra és a beszélgetésre nagyon nagy szükség van, hogy hassunk egymásra. Isten egymásra is bíz minket. A katolikusok mélyen és komolyan foglalkoznak a Szentírással, sokan olvassák a Bibliát. Hiszem és látom, hogy a Szentlélek őket is elvezeti a döntő felismerésekre. Beszélnek Európa újraevangelizálásáról, laikusképzésről, diakónusképzésről, ifjúsági munkáról, komoly, erős szentlelkes mozgalmak vannak. 

– Mi, protestánsok is hisszük, hogy elődeinket is a Szentlélek vezette.

– A protestánsoknak is megvannak a Spurgeonjei, Wesleyei, Kálvinjai, de az ő irataik nem egyenrangúak a Szentírással. Annyiban érdekel engem mint evangélikust Luther, amennyiben Krisztusra mutat. Nem teszem Luther tanítását a Szentírással egyenrangúvá. De Luther nagyon helyesen ismerte fel a Szentíráson belül a Krisztus-központúságot. Azt mondta, hogy az egész Szentírás Krisztusra mutat, még az Ószövetség is, mert Krisztusért kiált. Másrészt azt is mondta, hogy az egész Szentírást csak Krisztuson keresztül olvashatjuk. Ez óriási felismerés, mert van, aki azt mondja, hogy a Biblia egy az egyben Isten igéje, ami a két borítólap között van, az ma is érvényes. Ez így nem igaz. Például ha valaki az Ószövetség világában házasságtörést követett el, azt bizony halálra kövezték. A János evangéliuma 8. fejezetében pedig Jézus azt mondja a házasságtörő asszonynak, hogy állj a lábadra, megbocsáttattak a te bűneid, és menj haza. Azt hiszem, ez az asszony érezte, hogy mi a különbség az Ószövetség és az Újszövetség, a törvény és az evangélium között: élet és halál, menny és pokol. Tehát nagyon nem mindegy, hogy hogyan olvasom. Vagy ott vannak például a zsoltárokban az átkok: megátkozzák az ellenséget. Jézus erről mást tanít: áldjátok azokat, akik titeket átkoznak, szeressétek ellenségeiteket! Sok közösséget ismerek, sok felekezetben járok, és úgy tapasztalom, hogy néha úgy olvassák az emberek a Bibliát, mintha Krisztus nem is lenne. Nem a krisztusi tanításon keresztül olvassák az Ószövetséget. A Zsidókhoz írt levélben az áll, hogy Isten sokszor, sokféleképpen szólt, de az utolsó időkben Jézus által, és az Ő szava a döntő. Persze hogy a törvény nem veszíti érvényét, de mivel az ember nem tudja betölteni a törvényt, Isten a szívünkbe írja az Ő törvényét a Szentlélek által a kegyelem korszakában. A törvényből egy pontocska sem vész el, de külső nyomásra képtelenek vagyunk betölteni, csak belülről, Szentlélek által tölthetem be Isten törvényét. Ez a kegyelem ideje, az új korszak.

– Egyedül Krisztus által van üdvösségünk. Ez az a kijelentés, mely sarokkő az egymás meg nem értésében a nem keresztyén istenhívőkkel. Amíg Istenről beszélgetünk, van egyetértés, de amint Jézusról, sokszor elszabadulnak az indulatok. Mit kezdhetünk a párbeszédek során ezzel a ténnyel, hogy ennyire megoszt minket az, hogy kinek mondjuk Krisztust?

– Lehet, hogy meglepő lesz, amit mondok, de ez még az egyházon belül is így van. A reformátorok számára azért volt ez alapkérdés, mert az egyház rengeteg közbenjárót fel tudott sorakoztatni. A mai egyházban is vannak, akik alig beszélnek Krisztusról, ma is inkább Istenről beszélnek. Jézus személye az egyházon belül is provokál. Előfordul, hogy egy egyházvezető személyére túl nagy hangsúly kerül. A szektásság egyik karakterjegye, amikor a tanító személyére nagyobb hangsúly kerül, mit Jézusra. Ezt senki sem vallja be, hiszen minden tanító azt mondja, hogy „Jézus, Jézus”, de mégis ő az, aki megmondja például, hogy kivel házasodhatsz, vagy van-e üdvösséged stb. Máris ott tartunk, hogy nem ragyog eléggé Krisztus személye. Krisztus személyét senki és semmi, még Mária sem halványíthatja el, mert Ő „az út, az igazság és az élet”, Ő a kapu. A keresztyénség részben azért él át ma is üldöztetéseket, mert provokatív, kizárólagos. Mert hisszük, amit a János evangéliuma 14. fejezetében Jézus mond magáról, hogy: én vagyok az út, és „senki sem mehet az Atyához, csak énáltalam.” Néha mi, keresztyének szeretnénk másokat minél előbb a mi hitünkbe beleerőltetni. Isten ennél azért türelmesebb. Mi azonnal ítélünk, ha meghalljuk, hogy Krisna vagy Buddha. Nincs beszélgetéskultúra. Nincs meg az a nyugalom, az a természetesség és tisztelet a másik iránt, hogy ő is Isten teremtménye, és senki sem tehet arról, hogy hová, milyen közösségbe született. A Szentírás is beszél arról, hogy az úgynevezett pogány világ” is tapasztalja az egy, igaz, élő Istent. Isten benne van a természetben, a történelemben stb. Aki, úgymond, „pogány”, arra sem mondhatom, hogy semmi köze Istenhez. Kezembe kerültek például indián imádságok, és egyik-másik olyan, hogy ha felolvasnám egy istentiszteleten, a legbuzgóbb hívő sem gondolná, hogy ez egy Krisztus-hiten kívül íródott ima, mert olyan gyönyörű a tartalma. Benne van a másik iránti tisztelet, a megbocsátás gondolata és sok minden. Isten kijelenti magát a világban, de a vallások világa alulról építkező történet. Az ítéletet pedig hagyjuk arra a Krisztusra, akire egyébként is rábízta az Atya. A mi dolgunk, hogy világítsunk, sugározzuk Isten szeretetét a környezetünkben. A többit bízzuk Istenre. Milyen alapon gondolnám, hogy az Isten szándéka, hogy elkárhoztassa azokat, akiknek esélyük sem volt a döntésre? Nem úgy ismerem Istent, hogy alig várja, hogy kit kárhoztathat el, de hogy ez hogy van, ezt én nem tudom megfejteni, ezt bízzuk Rá. Arrogáns, kizárólagos, kemény keresztyének hatására nem fog senki megtérni. Nekem az a dolgom, hogy éljem Krisztust, akkor biztos, hogy alázatos leszek. Ilyen alapon egyébként térnek meg muszlimok és más vallásúak is. Tudomásom szerint Jézus volt az egyetlen olyan tanító, aki nem csak azt tanította, hogy a hozzánk közel állókat kell szeretnünk, hanem az ellenségeinket is.