Milyenek vagyunk? Nézzük először: milyenek vagyunk mi magyarok?

„Nincs karikás ostorom, nem vagyok betyár és nem hordok bő gatyát. A világ egyik legszebb és legnehezebb nyelvét beszélem, és rajtam kívül még több millióan értik, hogy mire gondolok, amikor azt mondom, anyám tyúkja. A családnevem megelőzi a keresztnevemet és nem örülök, hogy ha a turisták összekeverik Budapestet Bukaresttel. Büszkén gondolok Mátyásra, az igazságosra, az anyák megmentőjére, Rodolfóra és Pap Lacira. Szeretem a déli harangszót, Erős Pistát, a sárga villamost, a mákos gubát. Itt élek Európa szívében. VÍZILABDÁBAN MI VAGYUNK A CSÁSZÁROK (ÚSZÁSBAN IS NAGYON OTT VAGYUNK) és igen, nálunk élnek a világ legszebb női! Magyarország! Én így szeretlek.” (Soproni sörreklám, 2009)

Nézzük meg ennek parafrázisát:

„Nincs hét szentségem, nem vagyok református és nem hordok miseruhát. A világ egyik legszebb és legnehezebb hitét élem, és rajtam kívül még több millióan értik, hogy mire gondolok, amikor azt mondom: Kiskáté. A Szentírásom megelőzi a dogmákat és nem örülök, hogy ha a tudatlanok összekeverik az evangélikust az evangélistával. Büszkén gondolok Mártonra, a reformátorra, Európa tanítójára, Ordassra és Balczó Andrásra. Szeretem a 10-es istentiszteletet, a consubstantiatiot, a gyülekezeti Opel Corsát, és a pogit a szeretetvendégségen. Itt élek a világban. A kegyelemtanban mi vagyunk a császárok és igenis nálunk dolgoznak a világ legszebb lelkésznői! Lutheranizmus! Én így szeretlek!” (kozospont-levelezőlistáról, by – szerintem – Bedecs Andris, 2009)

Nézzük egyesével:

1. „Nincs hét szentségem, nem vagyok református és nem hordok miseruhát”

• – Hello, meg tudsz tartani helyettem egy istentiszteletet?

• – Igeliturgia lesz vagy mise?

• – Hmmmm?

Bizony, ez valós, két evangélikus lelkész között lezajlott beszélgetés… Napjainkban.

Ha kellően bennfentes vagy, akkor meg se rökönyödsz ezen a terminológián, ha annyira nem, akkor azért felkapod a fejed…

Tisztában vagyok vele, hogy önazonosságunk, identitásunk meghatározása nem feltétlenül a negatív irányból kell, hogy jöjjön, de azért az is meghatároz bennünket, hogy mik NEM vagyunk. Például nem vagyunk katolikusok. Leginkább rómaiak nem. Meg mások sem. Néhány éve az ún. liturgiai reform kapcsán különösen előkerült ez az érv – laikus gyülekezeti tagok és klérus (na, ez is egy római-katolikus terminológia!) tagjai közül egyaránt.

A theologia negativa egy elfogadott ontológiai irányzat, amikor is tagadással jutunk közelebb a vizsgált problémához, illetve végső soron a megoldáshoz. A negatív teológiában „a tagadások igazak, és az állítások nem kielégítőek, valamint az is, hogy azok a tagadások, amelyek a legtökéletesebbről nagyobb tökéletlenséget tagadnak, igazabbak a többinél. Hiszen igazabb például, hogy Isten nem kő, mint hogy nem élet, vagy nem értelem, és igazabb, hogy nem gyöngeség, mint hogy nem erő”.

Nincs hét szentségünk, mert csak kettő felel meg annak a kritériumnak, amiről a 16. században eldöntötték: Krisztus rendelte, az üdvösség ígérete kapcsolódik hozzá és látható jele van. Jézus persze soha nem használta a szentség-fogalmat magát, ő csak azt mondta, hogy „ezt cselekedjétek az én emlékezetemre…”, meg azt, hogy „…tegyetek tanítvánnyá… megkeresztelvén…”.

Miseruhát sem hordok – biztos? Az idén húsvét hajnalban én is albában tartottam az istentisztelet (nem igeliturgiát, nem misét: ISTENTISZTELETET, amelyen volt úrvacsora is), kétségtelenül nem is volt tőle boldog minden gyülekezeti tag, úgyhogy lehet, hogy egy újabb évet kell várniuk rá, hogy ebben lássanak…

2. „A világ egyik legszebb és legnehezebb hitét élem”

Ez már nem negatív állítás. Ez már nem arról szól, hogy mik nem vagyunk, hanem egy hitvallás arról, hogy jó ide tartozni. Hogy jó evangélikusnak lenni. A két szó: „legszebb és legnehezebb” egy mondatban való említése mutatja azt a kettősséget, amelyet hiszem, hogy sokan érzünk identitásunkra gondolva.

Egy hitvallásszerű bekezdést hadd idézzek, amit köszönök egy kedves kollégának (MGy), hogy felhívta rá a figyelmemet:

„Evangélikus = akinek egy örömhír (görögül evangélium) határozza meg az életét. Ez az örömhír arról szól, hogy Istennek én személyesen fontos vagyok, Ő nem hagy reménytelenül belebonyolódva az engem körülvevő rosszba, gonoszságba, hanem megment, megvált, újjáteremt felelős emberként. Így hát felelős vagyok ügyéért, szeretettel és Őróla szóló tanúságtétellel tartozom a világ minden emberének. Sőt saját magamnak is újra meg újra meg kell fogalmaznom, meg kell értenem, ki az a Jézus, akit követni próbálok. Nem felejthetem el azonban. az, hogy Istenben bízni tudok, az Ő ajándéka, az pedig, amit hitemből szavakba öntök, mindig kevesebb, mint a nekem felkínált ajándék teljessége.” (Evangélikus Értelmiségi Műhely, 2002. Megjelent: Andorka Eszter Emlékkönyv, MEVISZ: Bp, 2006. p. 19.)

Nem tudom, hogy kell-e exegézis-szerűen végigmenni a szövegen, mert úgy szép, ahogy van. Egyet mégis kiemelek: „Sőt saját magamnak is újra meg újra meg kell fogalmaznom, meg kell értenem, ki az a Jézus, akit követni próbálok.”

Ez az önreflexió, a folyamatos formálódás az, ami számomra nagyon is evangélikus. Ill. azt is mondhatnám persze, hogy nagyon is keresztyén. Hiszen én a keresztyénségemet élem még evangélikusként.

Ezt azért is hangsúlyozom, mert őszintén megmondom, riaszt egyházunkban az a szemlélet, amikor valaki elfelejt kérdezni. Amikor csak beszél. Amikor csak kinyilatkoztat. És most azt hadd ne soroljam a kérdések közé, amikor úgy fogalmaz meg egyet, hogy „ezt ugye nem gondoltad komolyan?” Miért ne gondoltam volna komolyan? Miért ne beszélgethetnénk róla? Miért ne bizonytalanodhatnék el néha, aztán beszélgetve másokkal, keresve írásokat, kutatva AZ Írásokat, újra vissza-visszatalálhatok ahhoz, akit követni próbálok. Próbálok. Mert így formálódik a hitem. Az, ami ajándék. Ami által meg is igazulhatok.

Sola Fide. Az első.

3. „és rajtam kívül még több millióan értik, hogy mire gondolok, amikor azt mondom: Kiskáté”

Nem vagyunk kevesen. A több millió természetesen világviszonylatban érthető, de a magyarországi ~200ezer is megerősítő. Jó tudni, hogy – akár népegyházi keretekből ittragadtan, akár az új ekkleziológiai megszólítások eredményeként – ennyien tartozunk evangélikus egyházunkhoz.

Az Anyám tyúkja párhuzamaként pedig nemcsak a Laczkfi-féle Apám kakasa említhető ezekszerint, hanem a Kiskáté is. Az a kicsi dokumentum, amit Doktor Luther akkor írt, amikor járta az országot, és látta, hogy mekkora sötétség van a fejekben, és keresztyénnek vallják magukat, de fogalmuk sincs az alaptanításról. Lehet, hogy ma sem lenne túl rózsás eredménye egy ilyen körútnak…

Távolról sem gondolom, hogy a XXI. század pedagógiai nonplusultrája lenne a kátémódszer, a benne lévő tartalomnak érdemes új csatornákat keresni és találni, lásd pl. a Tízparancsolat értelmezéséhez a Fabiny-Lange féle Tízszabadság, amit én is minden felnőtt konfirmandussal átbeszélek.

4. „A Szentírásom megelőzi a dogmákat”

Sola Scriptura! A második.

Nem több, nem kevesebb.

Sőt, nem is csak a dogmákat, hanem a szenthagyományt is.

Valószínűleg ezért szomorodok el akkor, amikor néhány egyháztársunk Luther iratait emeli a szenthagyomány szintjére, sőt, bennem akarja a lelkiismeretfurdalást elindítani, hogy akkor én talán nem is vagyok igazi lutheránus, ha a doktor minden (!) szavát nem kezelem kellő tisztelettel.

Talán néhányan olvastátok múlt héten a fraternet-lelkészeken kedves grafomán kollégánk levelére írt válaszomat:

>>>> 1. Egyhetes büntetés alá vont, de súlyosan megbetegedett gyermekével kapcsolatban mondta (Luther): „Inkább egy halott, mint egy engedetlen!”

„Megszólítás,

az első pont végéig olvastam csak leveledet. És hálát adtam azért, hogy evangélikus hitem egyik legnagyobb öröksége (Sola Scriptura) mennyire igaz: Luther szavai nem a Szentírás szavai.

Miért ne lehettek volna Luthernek gyengébb napjai, és vitatható – ld. szerintem pl. ez esetben Szentírással nem összeegyeztethető – mondatai? Miért ne? Miért gondoljuk, hogy őt kell igazolni és védeni minden áron? Szerintem ő két korsó sör között jót mosolyog szánalmas próbálkozásunkon, és azt mondja: „na itt tényleg túllőttem egy kicsit a célon”. És nekem ez így rendben van.

5. „és nem örülök, hogy ha a tudatlanok összekeverik az evangélikust az evangélistával”

Vagy épp az evangéliumival.

Mókás helyzet volt, amikor néhány éve egy kisvárosi evangélikus lelkészi hivatalban kibogoztak néhány számlát, és kiderült, hogy az egyházközség éveken át fizette a helyi evangéliUMI gyülekezet villanyszámláit is…

Vagy az evangelikállal való összekeverésnek sem örülök. Mondjuk idegen nyelvre fordításkor. Tudom, hogy sokan szeretnék, ha a mi egyházunk (MEE) nevében is szerepelne a lutheránus szó, én vallom azt, amit Szélrózsa atya is írt a 68. nyisszantásban: „Én nem bánom, hogy egyházunk neve az evangéliumhoz köthető, valószínűleg Luther maga sem bánná.” (MB/SzA: Nyisszantások. Luther Kiadó: Bp, 2014. p. 68.)

6. „Büszkén gondolok Mártonra, a reformátorra, Európa tanítójára”

Büszkén. Ez a kulcsszó számomra. Nem szentként.

Európa tanítója itt Melanchton is lehet. Rá is gondolhatunk büszkén. Amikor elsőéves teológus voltam, emlékszem, nekem nagyon szimpatikus volt egy akkor ötödéves teológus, aki a dohányzóba (ahova passzív szívóként én is meglehetősen sokat jártam) hozta le a pipájával együtt a hitvallási iratokat (újra)olvasni, mivel néhány hónap múlva a lelkészi esküben el fogja mondani azt a mondatot, hogy

én, N. N., / esküszöm az élő Istenre, / aki atya, Fiú, szentlélek / egy igaz Isten, / hogy evangélikus lelkészi hivatásomnak / teljes erőmmel / és minden tehetségemmel / megfelelni igyekezem, / az Úr Jézus Krisztus evangéliumát / a teljes szentírás szerint / egyházunk hitvallásai értelmében / tisztán és igazán hirdetem; / a szentségeket / krisztus rendelése szerint / helyesen szolgáltatom ki; / a reám bízottakat / híven pásztorolom, / és a lelkipásztori titkot megőrzöm; / egyházunk törvényes rendjét / megtartom és védelmezem; / egyházunk építésén / nemcsak szóval, / hanem példás élettel / és szolgáló szeretettel munkálkodom; / egész lelkészi szolgálatomat / odaadó hűséggel végzem / Isten dicsőségére / és embertársaim üdvösségére. / Isten engem úgy segéljen. / ámen.

és biztos akart lenni benne, hogy tudja, mire mond igent.

7. „Ordassra és Balczó Andrásra”

Nem róluk szeretnék beszélni. Csak elhelyezni saját magunkat azon a színtéren, ahol valós emberek, arcok, történetek vannak. Ismertebbek és kevésbé ismertek.

Egy kedves kollégám (ND) fogalmazta meg nagyon szépen egyébként az előadás címében szereplő kérdésre:

„Milyenek vagyunk mi evangélikusok? Ilyenek, ezek. Mi vagyunk. Végig kell nézni rajtunk. Ezek vagyunk mi mindannyian. És ha eltemetünk valakit, akkor annyival kevesebbek, és ha ’születik’ egy evangélikus, akkor annyival többek vagyunk. Arcok, életek, sorsok, történetek együtt. Szerintem ennyi.”

Aztán arról beszélgettünk, hogy sokunknak valóban arcokban, történetekben, mozzanatokban él az evangélikusság. A közösről meg egyet tudtunk érteni a néhány bekezdéssel feljebb idézett Esztus-féle megfogalmazásban.

8. „Szeretem a 10-es istentiszteletet”

Ez már a gyakorlat. A hitem megélése. Irreleváns, hogy hánykor kezdődik az istentisztelet, mégis jó tudni, hogy vasárnap 10 órakor beülve egy evangélikus templomba, jó eséllyel számolhatok azzal, hogy a körülöttem ülő 3 vagy 300 másik mellett még a falakon, falu- és városhatárokon túl is többezren éneklik esetleg ugyanazt a liturgiai éneket, vagy hallgatnak igehirdetést ugyanarról a textusról.

Nem akarok itt kollektív tudatozni, de ennek azért van összetartozás-érzése. Ami megerősít.

9. „a consubstantiatiot”

Ha rövid akarok lenni, előveszem a lexikonból: „A hittudomány körében használt kifejezés, jelentése: együttlényegülés, így neveztetvén a lutheránus egyháznak az úrvacsorai kenyérre és borra vonatkozó tana, szemben a katolikus egyház átlényegülési (transsubstantiotio) tanával.”

Így van. Nem hiszek az átlényegülésben, nem hiszek a pap átváltoztató szerepében, hanem elhiszem Jézusnak azt, amit mondott: EZ az én testem, EZ az én vérem. Ezért valóságosan jelen van. Reálprezencia. Amikor hittel veszem, ő van ott.

Krisztus.

Solus Christus. A harmadik.

10. „a gyülekezeti Opel Corsát, és a pogit a szeretetvendégségen”

Ez is a gyakorlat. Meg persze a bajor támogatás.

Meg az egyszerűség, a puritánság, amiért néhányan a református befolyást emlegetik… pedig szerintem tényleg jó a pogi, felesleges lenne minden agapén oroszkrémtortázni…

11. „Itt élek a világban”

Lelkészavatási igém volt 13 évvel ezelőtt Jézusnak az a mondata, amit a főpapi imában mond: „nem azért kérem tőled, hogy vedd ki őket a világból, hanem hogy őrizd meg őket a gonosztól” (Jn 17,15)

Mert komolyan gondolom, hogy Jézus is komolyan gondolta.

Hadd idézzek egy dalszövegrészletet, amely azért ütötte meg a fülemet, amikor a Petőfin hallgattam, mert szerepel benne egyházunk köszöntése:

Hősök: Nem vagy egyedül

Fordulnak a dolgaid tényleg remélem
Tartsd meg - erősen mielőtt a kanyar kinyír
Apró célokat kitűzve nem kell a nihil
Társad egy életen át ez hétszentség
Ott a telefonodban benn a névjegyzék
Csapd fel „Erős vár a mi Istenünk” szilárd hit
Add a tudtára annak aki hiányzik
Nem kell még elkövetned száz hibát
Kösd össze a szíveteket itt egy szál virág
Csak nyugodtan nem kell a kapkodás
Az élet értelme az összetartozás
/Refrén/
Nem vagy egyedül
A világban hibátlant keresel
Nem vagy egyedül
Aki vár majd aki vállal az te leszel
Nem vagy egyedül

Nem akarok most sem verselemző exegézist, de számomra üdítő volt hallani egy világi számban ezt a mondatot. Talán mégsem vagyunk egyházként annyira anakronisztikus intézmény…

12. „A kegyelemtanban mi vagyunk a császárok”

Sola Gratia. A negyedik.

Ide sok mindent hozhatnék, mert az megajándékozottság több helyen megfogalmazódik, de most számomra a legjobban egy kedves lelkészbarátom (ÓZ) Szélrózsa atya írásait bevezető ajánlása foglalja össze:

„18 év kellett hozzá, hogy megfogalmazzam, hogy végre valaki kimondja. 18 év kellett, hogy elolvasd. Költőkkel vagyok így sokszor, hogy azért lapozgatom a verseket, hogy találjak valakit, aki kimondja helyettem, amit gondolok. A gyerekkori versek is szépek, tele vannak tanult rímekkel, ismert szófordulatokkal, de érezni mögötte a kínlódást is, hogy ki kell mondani bizonyos dolgokat. De el kell jönnie a pontos kifejezéseknek is, az egyértelmű, saját hitvallásnak is. Mi is akar lenni ez a Szélrózsa? Hát ez, ez a sokszínűség, ez a befogadás. Sőt, azt gondolom, hogy ez nem is csak a Szélrózsa hitvallása, hanem evangélikus, és ezen túlmenően a keresztyén hitvallás lényege is. Mert a mi hitünk elsősorban nem hitvédelem, nem dogmatikai vita, nem valami harc, mint sokan gondolják. Nem az elhatárolódás tudománya, nem az ítélkezés művészete. A mi hitünk lényege nem a bűn megítélése, nem az ellene való harc, nem a bűnös világtól való elhatárolódás, hanem a Jézustól tanult emberközeliséget jelenti. Meggyőződésem, hogy az inkarnáció, az Isten Fiának földre jötte nem csupán egy történelmi esemény, nemcsak egy múltbeli tény, hanem minta is mindannyiunk számára. Még ha sokak számára ez kevés is, azt gondolom, hogy az inkarnáció gesztus. Gesztus, ami azt is jelenti, amit Pál ír Jézusról, aki nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel. Hitünk és evangélikusságunk nem zsákmány, hanem ajándék. Ez a megajándékozottság és az ajándékozó hajlam a Szélrózsa egyik titka.” (Ócsai Zoltán bevezetője in MB/SzA: Nyisszantások. Luther Kiadó: Bp, 2014. p. 3.)

És tisztában vagyok azzal, hogy a Szélrózsa nem mindenki számára egyenlő az egyházzal, és idealizálni sem szeretném (ahogyan az előttem előadó Kamarás tanár úr tette nagyon kedvesen), de még egy példát, egy hitvallást szeretnék idehozni, amit a 2010-es orosházi Szélrózsa-előtalálkozón fogalmazott meg egy kedves lelkészkollegina (SG) és csoportja:

Hiszek Benned, Istenem! Egyedül Te vagy Isten, akivel csodákban lehet részünk, aki belőlem, a semmiből is Valakit teremtesz.

Hiszek Benned Örökkévaló Atyám, aki mindenkit egyformán szeretsz, aki tanúja vagy a múltamnak, és a jövőben is mellettem leszel, akinek kezébe múltamat és jövőmet teszem, akire támaszkodom, aki elfogadtál és szeretsz engem Fiadért, Jézus Krisztusért.

Hiszek Benned, Jézus Krisztus, Isten Fia, aki eljöttél értünk, felvállaltad gonoszságunkat, és szenvedések között az életedet adtad értünk. Aki mellettem állsz, megerősítesz akkor is, ha én kishitű vagyok. Hiszek Benned, mert ha nem követlek, Te a nyakadba veszel. Ha én bal lábbal kelek is föl, Te mindig jobbal. Hiszek Benned, aki arra kértél, tegyük másokkal, amit szeretnénk, hogy velünk tegyenek. Hiszek Benned, aki mindig bízol bennem, és mindig újrakezded velem. Mindannyiunk reménye Benned van.

(csak ez a bekezdés hangzott el:) Hiszek Benned, Szentlélek, mert amikor nem figyelek Rád, Te akkor is rám figyelsz. Aki által Krisztushoz tartozom, aki által képes vagyok úgy törekedni a jóra, hogy közben tudom, gyenge vagyok. Akinek ajándékain keresztül tanulom meg értékelni a világot és azokat, akik hitben testvéreim. Ámen.

Ajándék. Grátisz. Gratia. Kegyelem.

13. „és igenis nálunk dolgoznak a világ legszebb lelkésznői!”

Kell ezt magyarázni? Lehetek annyira aljas, kedves kolleginák, hogy megkérjelek: álljatok fel? (azt is elfogadom, ha nem) Szeretünk Benneteket!

14. „Lutheranizmus! Én így szeretlek!”

A fentieket összefoglalva talán egyetlen dolog állítható evangélikus mivoltunkról:
Hihetetlenül sokfélék vagyunk.

Két példát hadd hozzak:

Az egyik a tavaly ilyenkor elkészített „Erős vár a mi Istenünk – flashmob” eleje, ahol nagyon szépen sikerült ábrázolni többnemzetiségű egyházunkat, hogy az első sort németül énekelte egy fiatalember, aztán a másodikat szlovákul két lány, majd kiteljesedett magyarul az egész.

A másik egy példa az egyházkormányzati sokszínűségről: jó néhány éve történt már talán a teológiai hatodév bevezetése kapcsán, amikor mindhárom (akkori) püspököt megkérdezték a törvényről. Egyikük ezt mondta: „rossz a törvény, meg kell változtatni”, másikuk azt: „ha ezt írja a törvény, akkor így is kell eljárni”, harmadikuk: „mit mondott a másik két püspök?”

A sokszínűségről bizonyos fokig osztom egyik lelkészkollégám félelmeit, aki ezt mondja: „Az én üldözési mániám abból fakad, hogy ha akár ténymegállapításként, akár célkitűzésként megfogalmazzuk, hogy milyenek (legyenek) az evangélikusok, akkor az önkéntelenül is arra lesz jó, hogy mindenkiről eldönthessük, hogy megfelel-e a kritériumoknak vagy sem. Indulhat az inkvizíció!”

Én ezt nem szeretném, úgyhogy abbahagyom. Szerintem is sokfélék vagyunk. És amikor ezt a sokféleséget elveszítjük, akkor evangélikusságunkból veszítünk. Amikor csak egy irányt tartunk megfelelőnek (ld. pl. Missziói Bizottság koncepciója a múlt heti EvÉletben), akkor nekem hiányérzetem marad. Így remélem, még folytatható az a sor is.

És zárásként hadd olvassam fel még egyszer ezt a parafrázist, amely 14 pontján most végigmentünk. Hallgassátok most már ilyen füllel:

„Nincs hét szentségem, nem vagyok református és nem hordok miseruhát. A világ egyik legszebb és legnehezebb hitét élem, és rajtam kívül még több millióan értik, hogy mire gondolok, amikor azt mondom: Kiskáté. A Szentírásom megelőzi a dogmákat és nem örülök, hogy ha a tudatlanok összekeverik az evangélikust az evangélistával. Büszkén gondolok Mártonra, a reformátorra, Európa tanítójára, Ordassra és Balczó Andrásra. Szeretem a 10-es istentiszteletet, a consubstantiatiot, a gyülekezeti Opel Corsát, és a pogit a szeretetvendégségen. Itt élek a világban. A kegyelemtanban mi vagyunk a császárok és igenis nálunk dolgoznak a világ legszebb lelkésznői! Lutheranizmus! Én így szeretlek!”