Mézes Zsolt László evangélikus lelkész

Az ember halála a keresztény teológia értelmezésében a földi élet végérvényes lezárása. A lélek a halálban új viszonyba kerül a világgal, de nem kilép belőle, hanem – a test határainak megszűnésével – immár egész valóságával kerül kapcsolatba. A halál utáni közbülső állapotról – vagyis az egyéni halál és az utolsó ítélet közötti feltámadás létmódjáról – dogmatikai döntés nem foglalkozik, így a kereszténységen belül is igen eltérő vélekedések vannak erre vonatkozóan.

A halottak napja eredetileg a mindenszentek utáni nap, amely a tisztítótűzben szenvedő lelkek emléknapja. Ezen a napon a földön élő hívek, vagyis a „küzdő egyház” a tisztítótűzön szenvedő egyházról emlékszik meg. Az egyházatyák által kidolgozott tisztítótűz-fogalom az a túlvilági tisztulási folyamat, amely az embert a halál után a bűntől megszabadítja, és lehetővé teszi számára, hogy elérje a mennyei teljességet.

A halottakért mondott imáról már a 2. századtól kezdve szólnak tanúságok, és a 3. században bukkan fel a szokás, hogy az eucharisztia alkalmával imádkoznak az elhunytakért, tehát nagyon régi egyházi hagyomány ez. Az ortodoxok azonban elvetik a büntetés és vezeklés általi túlvilági tisztulás elképzelését, a reformátorok pedig tagadják a purgatóriumot.

Általános szokás szerint már a halottak napja előtt rendbe hozzák a sírokat. Virágokkal, koszorúkkal feldíszítik, és az este közeledtével gyertyákkal, mécsesekkel kivilágítják, „hogy az örök világosság fényeskedjék” az elhunytak lelkének. Idegenben elhunyt, ismeretlen földben nyugvók emlékének a temetőkereszt vagy más közösségi temetőjel körül gyújtanak gyertyát. Elterjedt szokás szerint ezen az estén otthon is égett a gyertya, annyi szál, ahány halottja volt a családnak.

A megemlékezés az élet tiszteletének és köszönetének jele. Ugyanis megholt őseink segítettek életre, a tér-idő világába belépni minket. Nélkülük nem lehetnénk, és erre is emlékezünk ezen a napon.

A többi vallási vezető véleményét itt olvashatják el.