Nekünk magától értetődő, hogy ivóvíz folyik a csapból; hogy rendes ruházatunk van; hogy az időjárási viszonyoknak megfelelően fűtünk vagy hűtünk; hogy jár az orvosi ellátás; hogy nemcsak állami, de egyházi evangélikus iskoláinkban is tanulhatnak gyermekeink és unokáink; földi életük utolsó szakaszában pedig sokan találnak otthonra evangélikus diakóniai intézményeinkben.

Amikor Istennek egy ilyen, számunkra természetesen meglévő ajándéka elvész, akkor azonnal méltatlankodni kezdünk miatta, pedig amíg megvolt, soha hálát nem adtunk érte! Urunknak olykor el kell vennie tőlünk valamit, hogy megtanuljuk a hálaadást. Mert mi csak akkor szoktunk hálát adni, ha egészen megtelik a szívünk Istennek valamilyen ajándékával. Amikor az életünk egy nehéz helyzetében meghallgatásra talál az imádságunk, meggyógyul egy betegünk, amikor különleges örömet, enyhülést hoz számunkra az élet, vagy teljesül egy régi vágyunk, és jobbra fordulnak a körülményeink. Ha nem a hit szemével nézzük az életünket, akkor csak az ilyen egészen kivételes, nagy események késztetnek hálára bennünket, amelyeket a világ jó szerencsének nevez.

Nekünk azonban a hit szemével látva nemcsak valaminek a végén kellene eljutnunk a hálaadásra, a hálának nem valami után kellene jönnie, hanem mindennek a hálából kellene kiindulnia. Először kellene hálát adni és aztán cselekedni. Először hálát adni és aztán kérni, szenvedni vagy örülni, de mindent hálaadásban hordozni. A hála nem olyan valami, mint egy hegycsúcs, amelyre nagy nehezen feljut valaki végre, hanem a hála az alap, amelyen állunk. Az igazi hálaadás mindig ott kezdődik, amikor életünk alapvető dolgait, az egyszerű hétköznapok eseményeit is kezdjük nem természetesnek venni, hanem Isten drága ajándékának, amelyet meg sem érdemeltünk.

Ha így igyekeznénk megköszönni Isten jóságát, nem is tudnánk a végére érni, és nem lenne időnk a panaszkodásra. A hálaadás ezért a legjobb eszköz a félelmeinkkel, a kudarcainkkal és az önsajnálattal szemben. Gondoljunk Jézusra, aki azon az éjszakán, amelyen elárultatott, kezébe vette a kenyeret, hálát adott, és megtörte, tanítványainak adta és ezt mondta: „Vegyétek, egyétek, ez az én testem, amely tiértetek adatik.” Figyeljük csak meg: Jézus az úrvacsora előtt adott hálát. Nem úgy tett, ahogy mi szoktunk – mi mindig valami után adunk hálát, de Jézus már előtte tette.

Egészen megdöbbentő, hogy éppen ekkor telik meg a szíve hálával. Hiszen mindaz, ami az utolsó vacsora befejezése után következik számára: az elfogatás, a kihallgatások, a megcsúfolása, a keresztre feszítés és a kereszthalál minden borzalma, egyáltalán nem indokolja, hogy egy ember hálálkodjon. Jézus pontosan tudja, mi következik, mégis, hálát adva megtöri a kenyeret. Az előtte lévő legrettenetesebb sötétséget is bevilágította ennek a hálának a fénye.

Miért volt ez a hála? Mert Jézus egész élete istentisztelet volt, és halála is istentisztelet kellett, hogy legyen. Az istentisztelethez pedig hozzátartozik a hálaadás. Ezért számunkra, keresztyén emberek számára a hála feladat és hivatás. Amikor igazán hálát ad valaki Istennek, akkor a szívét adja. Az ilyen, egész lényünkből fakadó hálaadás dicséri a legszebben Istent. Jézus nem akarta, hogy Isten megrövidüljön a neki járó tiszteletben, még akkor sem, ha neki szenvedni és meghalni kell. Ezért ad hálát.

Az életünk igazi áldása tehát nem abban van, hogy minden nagyszerűen sikerül, esetleg valami nagyot alkothatunk, vagy jó testi egészségben és erőben élhetünk, hanem abban, hogy mindenben, amit megélünk, valami áldás van elrejtve számunkra az Úrtól. Amikor valaki megtalálja Isten áldását abban, ami vele történik vagy történt, az sosem keseríti meg a szívét, még ha akármilyen súlyos kereszt van is rajta, hanem Istent dicsérő hálaadásra indítja. 

A cikk az Evangélikus Élet magazin 85. évfolyam, 29–30. számában jelent meg 2020. augusztus 2-án.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.