Csupán szokványos közhely lenne ez a dicsőítés? Így illik, így kell tenni? Mit jelent ez a dicsőítés? Hazug képmutatás lenne, üres frázis? Honnan ered, miért fakad?

Erdélyi evangélikus liturgiánkban hétről hétre zeng a dicsőítés és hálaadás helyeslése: „Valóban méltó és helyes, illő és üdvös, hogy mi téged, Urunk, szentséges Atya, örökkévaló Isten, mindenkor dicsérjünk, és adjunk hálát neked…” Illő és üdvös? Persze hogy illő, hisz ha egy percre is át- érezzük, hogy mennyire kicsik, mennyire megváltásra szoruló gyarló emberek vagyunk, egyértelmű, hogy illő dicsérni az egyedüli Szentet. Ám miért lenne üdvös?

Robert Emmons, a neves amerikai egyetem, a Berkeley pszichológusprofesszora közel húsz esztendeje kutatja, hogy miként hat a hálaadás az emberre. Eleinte talán csak az érdekelte, van-e hozadéka annak, hogy az amerikai társadalom több mint két évszázada ragaszkodik a hálaadás ünnepéhez. Kutatásának eredményei viszont túlmutatnak a pulykavacsorás ünnepségen. Ezer személynek három héten keresztül pozitív, hálát kifejező híreket mutattak, és a változások meglepőek voltak. Erősebb lett az immunrendszerük, alacsonyabb a vérnyomásuk, jobban tudtak vigyázni az egészségükre. Éberebbek, vidámabbak és optimistábbak voltak. Embertársaikhoz való viszonyuk is változott. Segítőkészebbek, megbocsátóbbak, nyitottabbak lettek. Úgy tűnik, a világ a maga eszközeivel mutat rá a keresztyénség egyik legnagyobb ajándékára.

Úgy tűnik, a hálaadás a „bölcsek köve”, ez pedig ott van az évente megünnepelt betlehemi eseménysorban. „A pásztorok pedig visszatértek, dicsőítve és magasztalva az Istent…” 

Úgy tűnik, a hálaadás valóban méltó és helyes, illő és üdvös.

A betlehemi pusztában azóta sincs sokkal melegebb. A farkasok nem haltak ki, és a pásztoroknak van mit dolgozniuk. És mégis van ok a hálára. A Közel-Keleten továbbra sem hallgatnak a fegyverek, és Európánk is recseg-ropog. A házunk táján választások körüli reménységek és csalódottságok szítják a tüzet. Iskoláink jövője fölött ott lebeg Damoklész kardja. És mégis: van ok a hálaadásra.

Évszázadok óta ott lapul a keresztyénség kincsesládájában a hálaadás, de valahogy mégsem része az életünknek. A jelen gondjai mindig bénítóan hatnak. Másrészt a békére vagy a mindennapi kenyerünkre úgy tekintünk, mint valami magától értetődőre, megérdemeltre. Pedig volna okunk a hálaadásra.

Ha csak – a teljesség igénye nélkül – egy rövid pillantást vetünk a múló esztendőre, van mire rá- csodálkozni. A sorjázó kihívások mellett ott regél kellemesen a csángó világtalálkozó emléke, a megújult temesvári templom. Gyerek-, konfirmandus- és ifjúsági táborok öröme mellett ott ragyog annak a hálának is fénye is, hogy lehetséges volt szabadon emlékezni az 1944-ben és 1956-ban elhurcoltakra. Elkezdődött a reformáció jubileumának esztendeje, Sepsiszentgyörgyön lehetett közösen ünnepelni. Templomainkban felzengett az Erős vár a mi Istenünk, és ökumenikus istentisztelet keretében megtörtént a megújult nagyenyedi kollégium átadása. Van tehát bőven okunk a hálaadásra!

Hálánk fényénél pedig felismerhetjük, hogy ami Betlehemben történt, az nem magától értetődő. Hadd zengjük dicséretünket együtt az angyalokkal, hiszen kizárólag Isten kegyelme és szeretete ajándékozta nekünk egyetlen Fiát, az Úr Jézus Krisztust azért, hogy megmentsen.  

A cikk az Evangélikus Élet magazin 81. évfolyam, 51-52. számában jelent meg, 2016. december 25. – 2017. január 1-jén.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál, a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.