– Kezdjük a „legfrissebbel”! Hogyan lettél esperes?

– Megválasztottak… Mint mindenben, ebben is Isten vezetését látom, de ott kell kezdenem, hogy Komárom volt az első szolgálati helyem. Ez egy kicsi gyülekezet, ahol tizennyolc évet töltöttem el. Ezek után Ördög Endre igazgató lelkész úr hívott meg Orosházára, ahol minden előnyével és hátrányával megismerhettem egy nagy gyülekezet kihívásait. Fontos elindítója volt a mostani váltásomnak, hogy férjemmel szerettünk volna visszajönni a Dunántúlra – eredetileg győri vagyok, a rokonságom is itt él. Örökbe fogadtunk egy három és fél éves kisfiút, Dominikot, és vele lehetőségem volt kétszer fél évig anyasági szabadságra menni, ezalatt érett meg bennünk a gondolat, hogy szívesen visszajönnénk a Dunántúlra, hiszen a család közelsége is számos gyakorlati előnnyel járna. Ezután jelentkeztünk a püspöknél, később az esperesnél. Beledre kerülésem különleges útnak mondható, hiszen az elődeim, Blatniczky János és a felesége, Júlia mint lelkész házaspár Budapestre kaptak meghívást. Így a beledi gyülekezet a megürült lelkészi állására lelkészt keresett. Ekkor még a jövőm, jövőnk más irányban látszott alakulni. Folyamatban volt, hogy Medgyesegyházára kerüljek – Kondor Péter esperes úr is szerette volna ezt, és meg is tette az ehhez szükséges lépéseket –, de eközben ért minket a hír, hogy a beledi állás megürült. A medgyesegyházi jövőkép számunkra is igen kedvező lett volna, hiszen férjem, Jóska továbbra is Orosházán dolgozhatott volna a Liszt Ferenc Művészeti Iskola igazgatójaként. Közben a Blatniczky házaspár Pesterzsébetre került, s így a hirtelen megürült beledi lelkészi állást Szemerei püspök úr a mi figyelmünkbe ajánlotta. A soktényezős együttállás miatt hamar „igent mondtunk a jóra”, hiszen az is nemsokára kiderült, jól döntöttünk.

– Beledre már esperesként kerültél?

– Természetesen nem, azért tartani kellett a sorrendet; először lelkésznek választottak meg, és csak később esperesnek. Valójában én helyettes lelkészként kerültem oda, ehhez magam is ragaszkodtam, mert jó egy gyülekezetet először megismerni, megbarátkozni a lehetőségekkel, a munkatempótól kezdődően az elvárásrendszeren át a kommunikációs lehetőségekig, hiszen nem mindegy, hogy a lelkész mennyire képes személyiségéből fakadóan belehelyezkedni, megérteni a rábízottak problémáit, nehézségeit, s hogyan tudja kezelni az esetleges konfliktusokat, hogyan tud reagálni a pozitív és a negatív kritikákra. Alapos „emberexegézis” nélkül ugyanis jóval kevesebb eszköz áll rendelkezésére a lelkésznek. Vallom, hogy miután a lelkész megismerte a lehetőségeket, az igényeket, és a gyülekezet is megismerte leendő pásztorát, ezután ildomos meghozni a döntést, hogy elvállalja-e a parókus lelkészi állást, vagy sem, hiszen a hosszú távú együttműködés csak így lehet eredményes. Hála Istennek, a belediek és köztem hamar felébredt a kölcsönös szimpátia. Már első alkalommal is nyílt, őszinte tekintetű emberekkel találkoztunk. Nagyon megszerettem őket, és – talán mondhatom, hiszen úgy tűnik – ők is engem. Egy évre szólt volna a helyettes lelkészi szolgálat, de ők ezt a kapcsolatot szerették volna minél hamarabb megerősíteni, és meghívtak parókus lelkésznek, így pár hónap múlva már el is indították a lelkészválasztási procedúrát. Március 17-én be is iktattak a parókusi lelkészi szolgálatomba. Ebben az időben már tudható volt, hogy Mesterházy Balázs esperes és felesége misszióba készülnek Indiába, így a Soproni Egyházmegyében esperest is „kerestek”. Egyházi törvényeink taxatíve meghatározzák a hivatal betöltéséhez szükséges követelményeket, de olyan, az egyházmegyében szolgáló lelkész, aki el is fogadta volna a jelöltséget, nem volt. Így már novemberben megkerestek, hogy vállaljam el – az egyházban nagyon fontos a folytonosság – a jelöltséget. Ezen meglepődtem, de még jobban férjem lelkesítő szavain és bátorító támogatásán… Azért igyekeztem neki kifejteni, hogy ez mekkora felelősség, és egyházpolitikai bölcsességet is kíván, mindezeken túl sok adminisztrációs és reprezentációs kötelezettséggel jár együtt, amelyekhez sok idő és energia szükségeltetik… Végül igent mondtam.

– Nagy „toronyépítő” döntések előtt az ember mindig visszatekint. Ha visszanézel eddigi szolgálatodra, mi volt az, ami számodra örömet, illetve nehézséget okozott a kicsi és a nagy gyülekezetben?

– A kicsi gyülekezetben kevesebb emberrel kerülünk kapcsolatba, de ezek a kapcsolatok sokkal mélyebbek, hiszen jobban ismerjük egymást, jobban elfogadják, hogy a lelkész is „emberből” van. Erre igen jó keretet és lehetőséget adott a komáromi kis gyülekezetben az énekkar megszervezése egy évvel az odaérkezésem után. Ennek ötlete ráadásul nem is tőlem, hanem a gyülekezeti tagoktól származott, s a gyülekezetépítés tulajdonképpen ennek mentén bontakozott ki. Sok helyre eljutottunk, a gyülekezet gyarapodott nemcsak élményekben, de gazdagodott kapcsolatokban, lelkiekben is, mindazonáltal még létszámban is. Ami nehézség a kicsi gyülekezetben, az maga a szórványhelyzet. Nem az a baj, hogy kevesen vannak, hanem az, hogy távol vannak egymástól, és a hívekhez való eljutás komoly logisztikai erőforrást igényel. Ha visszagondolok erre az időre, bizony sok volt a szolgálati helyem! Öt éven keresztül Szőny, Ács, Bábolna szórványok mellé megkaptam még Bőnyt és Banát is szolgálati területként úgy, hogy 1995-től Észak-Komáromban prédikáltam, kereszteltem, eskettem, temettem. Átéltem nemegyszer azt is, milyen nehéz megszervezni egy kis gyülekezetben, hogy a meghirdetett alkalomra sokan jöjjenek el, hiszen az a jó, hogy ha meghívunk egy vendégelőadót, megszervezünk egy evangelizációs sorozatot, akkor minél többen ott vannak. Ezzel szemben könnyebbség és biztonságot adó egy nagyobb gyülekezetben, hogy bármilyen alkalomról legyen is szó, arra minimum huszonöt-harminc ember biztosan eljön. Nagy örömöt adott nekem a nagy orosházi gyülekezetben, hogy a Semmelweis Egyetemen szerzett ismereteimet – a mentálhigiénésszakemberképzést végeztem el – kamatoztatni tudtam nemcsak egyéni beszélgetésben, de csoportos alkalmakon is. Szeretek csoportban dolgozni, így indítottam önismereti csoportokat, külön nőknek, de indítottam gyászcsoportot is. Ezeknek mindig szép eredményük volt, a résztvevők előrelépést tapasztaltak, s azontúl, hogy magam is sokat kaptam ezekből, jó lehetőséget biztosított számomra, hogy így is kipróbálhassam magamat.

– Nagy gyülekezet, több lelkésszel… Ez mekkora teher?

– Azt gondolom, hogy súrlódások lehetnek, de ez nem törvényszerű. Van, aki karakteréből fakadóan különösebb gond nélkül tud csapatban dolgozni, van azonban olyan is, akinek ezt tanulnia kell. A nagy gyülekezet legnagyobb kihívása talán az, hogy a lelkészt mindig százszázalékosan „bevethetőnek, hadra késznek” hiszik, s nem mutathatja ki azt, hogy ő is csak ember. Ez a „nagy gyülekezeti” – ahol esperesek, püspökök is rendszeresen prédikálnak – elvárás eléggé megterheli a gyülekezetben dolgozó lelkészeket. Perfekt lelkészkép mindig volt és van, de perfekt lelkész nem létezik! Ami megterhelő a nagy gyülekezetben, az az alkalmak sokasága és a szerteágazottságuk. Volt olyan hetem – Orosházán hetes beosztásban dolgoztunk –, amikor tizennégy különböző alkalmat kellett tartanom, különböző igékkel, különböző korosztálynak és különböző mélységben és fogadószintekkel… Mindegyikben perfekt lenni egyszerűen nem tud az ember, s megvallom őszintén, én a szívem mélyén nem is akartam az ilyetén elvárásnak megfelelni. A mindenáron való megfelelés torzítja az embert… Az orosházi „nagy gyülekezetben” megélhettem végre azt is, hogy csak azzal kellett foglalkozom, amit s amiért tanultam. Hála Istennek, majd minden adminisztrációt professzionálisan elvégzett a hivatali apparátus.

– Most, hogy már nemcsak a gyülekezetben kell döntéseket hoznod, hanem egyházmegyei szinten is felelősséget vállaltál, pillantsunk a jövőbe! Mit látsz egyházunkban sürgető feladatként?

– A jövő nem csak az egyháznak, mindenkinek nagy kihívás. A válasz keresésében komoly akadály, hogy a korszellem szinte beleneveli az embereket a nemegyszer szemérmetlen mértékű és intenzitású panaszkodásba, kesergésbe. Persze szükség van elégedetlenségünk megfogalmazására, kimondására, de amire én a hangsúlyt helyezem esperesként is, az a megoldásra való törekvés, ennek pedig az első lépése az – magam is gyakorlom –, hogy észreveszem a jót magam körül, mindazt az áldást, amelyet kaptam, kaptunk az Úristentől. Ha elmulasztjuk a hálaadást családban, gyülekezetben és magasabb egyházi szinten is, akkor elfelejtettük, hogy miért is vagyunk mi tulajdonképpen egyház. Elsősorban azért, hogy hálásak legyünk! Az őszinte hálaadás szimpátiát vált ki, amely által nemcsak vonzóvá válik a gyülekezeti élet, a közösségi célokért való együtt munkálkodás, de magasabb szintre jutunk Istennel való kapcsolatunkban is. Prédikációnk elsődleges homiletikai célja, hogy hálaadásra buzdítson, hiszen ilyenkor s ebben kapunk erőt, biztatást feladataink elvégzésére. Eközben nemcsak új minőségben éljük meg Istentől kapott elhívásunkat, de tartalmat nyernek a szavak: áldás, kegyelem…

A cikk az Evangélikus Élet magazin 83. évfolyam, 35–36. számában jelent meg 2018. szeptember 9-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.