– Esperes úr, emlékszel-e arra, hogy húsz évvel ezelőtt, amikor Bence Imréék után Bakonycsernyére kerültetek, milyen fákról és gyökerekről meséltél nekem?

– Jó lenne, ha pontosan emlékeznék rá, szeretem a fák képét használni, de hogy melyik kedvencemet említettem, azt csak gyanítom. Talán éppen Pilinszky János Harmadnapon-jából idézhettem, a ravensbrücki fákról azt a sort, hogy: „És megérzik a fényt a gyökerek…”

– Jól emlékszel. Hadd kérdezzem: hát ide engedtétek a gyökereiteket? Mik voltak a megkapaszkodás nehézségei, s milyen örömök segítették a kötődéseteket?

– Ami erőt adott, az a gyülekezet szeretete, s ezt változatlan formában érezzük ma is. Az első pillanattól éreztük az odaadó szeretetüket, bizalmukat, s azt kell mondanom, hogy ez töretlen. Ami nehézséget okozott, hogy Éva szülei mintegy három és fél órányi autóútnyira laknak Barcson, s az én szüleim is másfél-két órányira laktak a Rábaközben – akkoriban még az utak állapota is más volt –, s a gyerekek nevelése úgy, hogy Éva is lelkész, olykor komoly szervezési kihívások elé állított minket. A hétvégék, nagy ünnepek szolgálatai különösen is igényelték a segítő „felvigyázókat”. Nem véletlenül mondták gyerekeink köszöntésükben, hogy nekik „nagyon sok nagypapájuk és nagymamájuk volt itt Csernyén”. Az ebbéli nehézségekből nagyon sokat átvállaltak, s tényleg megéltük az igét: „Egymás terhét hordozzátok…” [Gal 6,2] Éltük az evangéliumot, sokat tanultunk tőlük, s reménységem szerint ők is tőlünk.

– A sorsközösség tudatos vállalása mindig emel. A Bibliában gyakran találkozunk az Úr és övéi kapcsolatának megértéséhez a házasság képével, amelynek koronája a hűség. Ti eleddig hűségesen helytálltatok hivatásotokban, pedig számos terhet vállaltatok fel: több gyülekezet gondját-baját, aztán 2006-tól az esperességgel járó hivatali teendőket, sok más közegyházi funkció mellett. Ha ketten vagytok is, nem sok ez egy kicsit?

– De, határozottan állítom, hogy igen, s ahogyan átléptem az ötvenedik évemet, éreztem, hogy lassítanom kell, hogy át kell szerveznem az életemet, más struktúrában kell folytatnom a munkámat. Többek között ezért is léptem vissza egyet a zsinati szolgálatomból, ahol egy cikluson át zsinati lelkészi alelnök voltam. Most erőm, időm jelentős részét inkább ide szánom, a gyülekezeti munkára, a családomra. Ebben persze segítséget ad az évtizedek alatt megszerzett rutin, de mindent nem lehet reflexszerűen, rutinból csinálni – az igehirdetést főleg nem! –, mert akkor elveszíti az ember a felkészülés ízét, örömét. A rutin persze nagyon jól jön a napi egyéb feladatok vagy éppen az adminisztrációs kötelezettségeink letudásában. Ebben óriási segítség a feleségem, amit köszönök is neki mindig, s igen hálás vagyok érte.

– Lelkészt én még nem láttam, aki szereti az adminisztrációt. Éva, te üdítő kivétel lennél? Hiszen két lelkész hivatali munkáját, az egyházmegyénk adminisztrációs terheit is felvállaltad.

– Alapjában véve rendszerető embernek tartom magam, szeretem átlátni a dolgokat. Mielőtt a teológiára mentem, két másik hivatással is kacérkodtam. Énekzene szakos tanárként tudtam magamat elképzelni, vagy – családi örökségként, hiszen édesanyám vegyészmérnök – vegyészként is kiteljesedhettem volna. Fel is vettek a vegyipari egyetemre, de végül is a teológia mellett döntöttem, ebbéli döntésemben pedig komoly súlya volt annak, hogy anyai nagyapám, Molnár Lajos is evangélikus – missziós – lelkész volt Barcson. Mivel a műszaki dolgok sem állnak távol tőlem, s nem díjazom a káoszt, ezért az egészséges feladatmegosztás jegyében, látva István gyengeségét az adminisztrációban, szívesen átvállaltam a munka ezen részét, mert én átlátom, nekem nem okoz akkora pluszterhet a papírmunka, mint sok-sok kollégámnak, akik nem szeretnek ezzel foglalkozni. Szeretem a rendet, s ezért szívesen segítek Istvánnak ebben is, mert tudom, hogy a munkát el kell végezni valakinek, mert csak így mennek szép rendben a dolgok. Jóllehet átvállaltam ezt a feladatrészt, azért olykor én is berzenkedem a felesleges időterhet ránk rovó közegyházi adminisztráció miatt, sőt négyszemközti beszélgetéseinkben morgolódom neki, ha túlságosan bonyolultnak vélem az egyházi adminisztráció elvárásrendszerét.

– Beszéljünk inkább erőt adó dolgokról, mint például a gyermekeitek. Te mint édesanya hogyan látod a Szarka család bakonycsernyei elmúlt húsz évét?

– Áldásnak veszem, hogy lelkészi hivatásom mellett nagy erőt kaptam az anyai hivatásom megéléséhez is. Megadatott, hogy 2009-ig, Dorka nyolcéves koráig félállásban dolgoztam a csernyei gyülekezetben, s ezért sokat tudtam foglalkozni gyermekeinkkel. Ha Istvánnak mennie kellett valahová, akkor én mindig biztos pontként itthon voltam, tudtam intézni az egyéb ügyeket, de tudtam törődni az enyéimmel is. A sokrétű feladataink – például az óvodánk dolgait én viszem, én tartom velük heti rendszerességgel a kapcsolatot, lelkigondozásukért, továbbképzésükért én vagyok felelős, de említhetem a hitoktatást is – magukkal hozták azt, hogy ügyesen be kell osztanunk az időnket, meg kell határoznunk, hogy ki miért felelős úgy a gyülekezeti, mint a családi életben. Felállított prioritásaink aztán meghozták az eredményeket, s emellett a ráadás, hogy nagy örömmel szolgálunk itt mint lelkészek, sőt mondhatom talán, mint papcsalád is. Bár gyermekeink számára ez még inkább Istentől kapott sors, beléjük plántált elvárás, mintsem tudatos döntés. Úgy látom, hogy a kisebbek, Márton és Teodóra még érnek – „Isten még nem kész velük”, szól közbe István –, de Orsolya, aki huszonegy éves, és másodéves pszichológushallgató a Pázmányon, ő már tudatosan szolgál mint kántor is, s vallja meg hitét. Mint lelkészunoka én azt éltem meg, hogy belenövök egy evangélikus tradícióba, s ennek a szépségéről meggyőzötten férjemmel együtt próbáltam ezt a jó hagyományt magam is továbbadni nekik. Remélem, hogy az idő majd minket igazol, s gyermekeink felnőttkorukban is, nem csak mostani ünnepi istentiszteletünkön elmondott köszöntésük megható mondataiban – amelyeket szülőkként bizony megkönnyeztünk! – örömmel emlékeznek majd vissza bakonycsernyei papgyerekmúltjukra.

– A Szarka család fája itt, a bakonycsernyei hegyek között terebélyesedett ki, itt hozott gyümölcsöket. Kinek vastagabbak az ide kötő gyökerei, neked vagy Istvánnak?

– Azt gondolom, hogy nekem. Én vagyok az, akit nem lehetett innen „kirobbantani”, s amikor hívás érkezett máshová, akkor mindig én voltam az, aki láttatta a többiekkel, hogy ez a legjobb hely nekünk. Az a testvéri közösség, ami itt kialakult, az ide köt minket. Akárhová is mentünk volna, ott is egy-egy gyülekezet van emberi gondokkal, megoldandó feladatokkal, amelyekkel ugyanúgy meg kell küzdeni. Itt megszerettek minket, mi is őket, s igazából nincs hova elvágyakozni.

– Minden fiatalt biztatok, hogy a jövő, a minőségi élet az vidéken van-lesz. Mint a Fejér-Komáromi Evangélikus Egyházmegye legnagyobb gyülekezetének az igazgató lelkésze ezt te is így látod? Egyházunk számára is a jövő vidéken lesz?

– Sajnos ezt így nem merem kimondani. A vidékben óriási erők szunnyadnak, ez kétségtelen, csakhogy a vidék arca az elmúlt húsz évben teljesen megváltozott. Korábban még a háztáji gazdálkodáson, a termelőszövetkezeteken keresztül megtalálhatók voltak a falvakban, mezővárosokban az agrártársadalom részei, mára azonban kertvárosi lakóövezetté váltak a falusi települések. Ingáznak a nagyvárosi üzemekbe, az udvarokat befüvesítik, s alig vannak, akiknek marad idejük, erejük arra, hogy megműveljék saját kiskertjüket. Abban a pillanatban, hogy elszakadunk a természettől, s kikerülünk az Úristen kezéből, aki az időjáráson keresztül fegyelmez minket, felborul a természetes ritmus, s sajnos igen gyakran elidegenedik az ember a természet Urától is. Deszakralizációnak is nevezhetjük ezt, ami fellazította a falusi közösségeket. Korábban még tudták, érezték, hogy a mindennapi kenyér kérdése, a gabona beérése, a termés áldásossága mögött az Úristen kegyelme húzódik, mára ez agrárpolitikai stratégiává alakult át. A jövőbeli fellendülés nagyobb esélyét inkább a városi gyülekezetekben látom. Az urbanizáció következtében előállt elmagányosodás, a családok atomizálódása mára olyan mértékűvé vált, hogy ösztönszerűen megoldások után kutat a városi ember. Felértékelődtek a kisközösségi értékek, s egy jól működő gyülekezet minőségi formában ezt a keretet biztosítani tudja. Ennek a szükségszerűségnek a felfedezéséig a falusi gyülekezeteink sokszor még talán nem értek el. Jó lelkipásztori vezetéssel a vidéki nagyobb gyülekezetek és a városi kisebb gyülekezetek előtt ezért én szép jövőt vizionálok.

– Mellékelt díszpolgári okleveleitek s az elmúlt húsz év lelkészi szolgálatának szép eredményei magukért beszélnek. Két lelkész azonban gyakran nincs egy véleményen, ezért érdekelne: Éva, vannak teológiai vitáitok?

– Egy irányba húzunk, alapfeltétel az egyetértés, de ha vannak, akkor azok szinte csak a liturgiához kötődnek. Az a problémám ezzel kapcsolatban, hogy ha nem tudjuk használni az új liturgiát, akkor ne erőltessük. A tanuláshoz nemcsak sok-sok idő kell, de profi énekesek, zeneértők is, akik vállalják, hogy elmagyarázzák, betanítják az új formákat. Ez komoly előkészületet, tervezést igénylő feladat, s ez a gyülekezeti lelkészeket – különösen a szórványgyülekezeteket is gondozókat – szinte teljesíthetetlen kihívásokkal szembesíti. Én ebben mint kántor is a nehézségek ellenére rugalmas vagyok, s havonta egyszer az úrvacsorás istentiszteleteket Istvánnal együtt az új liturgia szerint végezzük. Számomra a legfőbb irányelv, hogy ne okozzunk törést a gyülekezetben az ilyen vagy olyan liturgia erőltetésével.

– István, beszéljünk végezetül a jövőről! Gyülekezeti termetekben brainstorming- [ötletözön] plakátokon mutattad be a bakonycsernyei gyülekezet cselekvési tervét. Mi is ez valójában?

– Tulajdonképpen faültetés. Eljön az az idő az ember életében, amikor nagy indíttatást érez arra, hogy fát ültessen. A jövőre gondolás szép aktusa ez, s így van ez egy megerősödött gyülekezet életében is. Az egyház történetében számos hatalmas, terebélyes fa van, amely értéket képvisel, de szükség van a megváltozott világban újabb fajták elültetésére is, melyek hamarabb gyökeret eresztenek, s talán jobban, gyorsabban tudnak alkalmazkodni a jelenlegi környezethez. Mi most ebben a fázisban vagyunk. Célokat tűztünk ki, melyeket szeretnénk megvalósítani, mert úgy látjuk, hogy közösségi életünk minőségét, fenntarthatóságát segítik. Új alkalmakat indítottunk: van fiatal felnőttek beszélgetőköre Céltudatos élet elnevezéssel, van egy ökumenikus irodalmi körünk, amit Éva vezet a könyvtárban. Ezek kvázi bibliaórák, a tanulás közös alkalmai, mint nálatok Tatán a Nikodémus Akadémia. De ide kell sorolnom a negyedévenkénti könnyűzenei istentiszteleteinket is – melyekkel a konfirmált fiataljaink kötődését kívánjuk a továbbiakban is erősíteni –, s az általam vezetett férfikört is, ahol kötetlenebb formában, de szintén az evangéliumi értékkövetés a központ. A presbiterválasztás okán közel száz ember került a látóterünkbe, akik közül jó negyvenen vállalták is a megmérettetést. Mindenki persze nem kerülhetett be a presbitériumba, de nem akartuk őket úgymond elengedni, s ezért kerestünk számukra olyan gyülekezetépítő feladatokat, melyeket jó szívvel vállaltak, felelősen hordozni is tudnak, ezzel is segítve gyülekezeti közösségünk további megerősödését, Isten kegyelméből gyümölcsöket is termő növekedését.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 84. évfolyam, 1–2. számában jelent meg 2019. január 13-án.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.