A fesztiválok valójában nem szólnak másról, mint az ember letagadhatatlan, kiirthatatlan vallásosságáról, mi több: hitéről. A különböző fesztiválok persze kimondatlanul, néven nevezetlenül, de valójában az Isten országának X napon át tartó megéléséről, megvalósításáról szólnak. Arról, hogy néhány nap erejéig létrehozunk valahol egy világot, ahol egészen más szabályok vannak érvényben, ahol mentesek vagyunk az élet küzdelmeitől, ahol jól érezzük magunkat anélkül, hogy bántanánk egymást, ahol eltűnnek a társadalmi és egyéb különbségek, és a helyszínek között flangálva vagy a színpad előtt állva megvalósul valami a közösségből. És ebben az egészben rendkívül nagy szerepe van az említett kimondatlanságnak, névennevezetlenségnek. Vagyis hogy nem nevezzük meg, de az. Az, ami. Ellentétben azzal, amikor kimondunk, néven nevezünk dolgokat, de azok egyáltalán nem azok valójában, mint aminek mondjuk, nevezzük őket. Szeretetről beszélünk, de nincs szeretet, közösségről beszélünk, de nincs közösség. Istenről beszélünk…

A fesztiválokon nincsen szó a szeretetről, mégis számtalan jelét látjuk az egymásra való odafigyelésnek; és nincs szó a közösségről, mégis egymásra hangolódnak az emberek. És nincs szó Istenről, mégis. (Bár ez utóbbi meglepő módon nem is teljesen igaz, mert például a Művészetek Völgyében különböző pódiumbeszélgetések témájaként több alkalommal is előkerült.)

Többek között a fesztiválok tanítottak meg arra, hogy Istent sehova nem kell odavinni. Ott van. És például egy „világi fesztiválra” érkező „misszionárius” önértelmezése és ebből adódó feladata nem az, hogy Istent képviselje egy „istentelen” környezetben, hanem éppen ellenkezőleg: megtalálni a kapcsolódási pontokat a jelen való Istennel a fesztiváli forgatagban, a találkozásokban, a beszélgetésekben, a lelkekben és élettörténetekben.

A Szélrózsát nagyon szeretem, és mindig is szerettem. Pedig ott kimondjuk és nevén nevezzük, hogy ez egy keresztyén fesztivál, és Isten nevében vagyunk együtt. Ugyanakkor mindeddig sikerült elkerülniük a szervezőknek, hogy valamiféle „ez bezzeg keresztyén fesztivál”-t próbáljanak létrehozni, mintegy ellenpólusaként a világi fesztiváloknak. Sokkal inkább jellegzetessége a Szélrózsának, hogy áldásos módon tűnik el a határ – én így látom – egyházi és világi között, ezek a fogalmak, illetve megkülönböztetések érvényüket is vesztik, és emberi címkék, skatulyák, határvonalak helyett az az Isten áll a középpontban, aki kimondva vagy kimondatlanul mindenütt jelen való, eleve ott van, sehová nem kell – ellentétben a bálványokkal – valakinek odavinni.

A négyszemközti vagy kiscsoportos beszélgetések mellett érdekes módon a fesztiválok is arra tanítottak – a Szélrózsa és a Művészetek Völgye –, hogy ateista ember tulajdonképpen nincs. Olyan van, hogy valaki gondol valamit Istenről, kialakít egy istenképet, és azt mondja rá, hogy na, nekem ilyen isten nem kell. És ebben igaza is van.

Azzal az Istennel, aki Jézus Istene, és amilyennek Jézus rajzolja le és rajzolja át számunkra, és ahogyan ő érteti meg velünk akár a Szentírás, akár a személyes élettörténetünk összefüggésében – már egészen más a helyzet.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 83. évfolyam, 31–32. számában jelent meg 2018. augusztus 12-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.