Hallgatom a lelkes matematikát: ha minden evangélikus egyházfenntartó havonta ötezer forintot szánna az egyházára, akkor az személyenként éves szinten összesen hatvanezer forintot jelentene. És a jelen ismereteink szerinti országosan nyolcvanezernyi ilyen evangélikussal számolva ez kereken 4,8 milliárd forint lenne évente. Minden gondunk egy csapásra megoldódna…

Nos, ettől messze vagyunk. Esperesi szolgálatom alatt megéltem egynéhány kudarcot, ezek egyike éppen ez, nevezetesen az egyházfenntartói járulék rendezésének a sikertelensége volt. Gyülekezeti ellenőrzések során, ha szükséges volt, mindig javasoltam az egy főre jutó összeg emelését. Mondván, három-négyezer forint ma már nevetségesen kevés egész évre, ennél sokkal többet költ el az ember vásárlásai során fölösleges dolgokra. S gyakorta ütköztem falakba, gyülekezeti felügyelő érvelt ellenemben az egyháztagok „védelmében”, mondván, ne zsigereljük ki a szegény kisnyugdíjasokat…

Emellett meglepő, mennyien vélik úgy, hogy a gyülekezeteink állami támogatásból élnek, vagy hogy az egy százalék fölajánlásával letudták kötelességüket egyházunk felé. Kommunikációnk hiányosságaira, elégtelenségére mutatnak rá ezek a tévhitek. Nehéz és gyötrelmes kérdés, mert kényelmetlen dolog kunyerálni, emeléseket javasolni. Viszont gyülekezeteink fenntartásához, a lelkészek és a különböző munkatársak tisztességes bérezéséhez anyagi forrásokra van szükség – de ezek egyre inkább elapadni látszanak.

Na de valóban teljesíthetetlen dologról lenne szó? William Colgate – ki ne ismerné ezt a márkanevet – huszonegy éves korában vándorolt ki Angliából New Yorkba. Nem volt más a tarsolyában, mint a tudása: a szappanfőzéshez és a gyertyaöntéshez értett. És vele volt élő Krisztus-hite meg egy jó tanács: minden megkeresett tíz dollárból egyet tegyen el az Istennek. Így is tett, élete végén már jövedelme felét adta jótékony célokra, és munkáján Isten áldása volt. Fölépített egy világcéget, és közben nem halt éhen.

A ProChristben végzett munkám révén közelebb áll hozzám a német Heinz-Horst Deichmann. Igen, a Deichmann cég megalapítója ő. Nemrégiben, 2014-ben hunyt el; ahogy a németek mondják, hitvalló keresztyén ember volt. Ő volt ugyanis a ProChrist nemzetközi evangelizációs mozgalom legnagyobb szponzora. Deichmann Karl Barthnál tanult teológiát Bonnban, de később orvosi képesítést is szerzett. A vállalkozás mára Európa legnagyobb cipőforgalmazó cégévé nőtte ki magát, huszonhárom országban 3326 üzlettel van jelen, és közel 33 700 munkatársat foglalkoztat.

Az öreg Deichmann ott segített, ahol szükség volt rá. A teljesség igénye nélkül: egyháza mellett keresztyén szervezeteket támogatott, segített több afrikai és indiai missziós szervezetet. De szponzorált kulturális, elsősorban zenei eseményeket, fő támogatója volt egy izraeli egyetemnek, és a Duisburg–Esseni Egyetem Orvostudományi Karának nagyelőadóját sem véletlenül nevezték el róla Deichmann auditóriumnak.

Az átlagember most azt mondaná, na persze, könnyű a gazdagoknak, van miből adjanak. Nos, nem. Ha az ember átéli Isten megváltó szeretetét, és ez az életének meghatározó tartalma lesz, akkor lesz képes így viszonyulni az anyagiakhoz. Mert csak a „hitvalló keresztyén” ember tekint például úgy a tizedre, hogy az valójában nem is az övé. Az Istené. Amint megkapta, elkülöníti, és nem számol vele, mintha nem is volna. Aki Isten gyermeke, az nem veri a fogához a garast. Ennyire egyszerű ez.

Ez tehát a dolgunk: hirdetni és élni a tiszta evangéliumot, hűen Krisztushoz, aki elhívott. És hűen a küldetéshez, nem megcsonkítva és nem kiegészítve az örömhírt. A kapott és átélt szeretetből születik meg az önzetlen szeretet. Ahol élő a hit, ott szűnnek az anyagi gondok. 

A cikk az Evangélikus Élet magazin 83. évfolyam, 25–26. számában jelent meg 2018. július 1-jén.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.