A lelkészcsalád három kisgyermeke még nem reggelizett, annyira izgatottan várják az istentiszteletet. Együtt ülve az asztalnál van még idő pár gyors kérdésre a „csibés istentiszteletről”, amelyet egy hónapban egyszer nemcsak a gyerekek, de a felnőttek is várnak.

A kilencórai kezdet olyan, mint más istentiszteleten: mindenki szépen ül a padban. Azonban „Tamás bácsi”, aki az oltárnál köszönti a gyülekezetet, pillanatokon belül hívja is maga köré a kicsik, a picik és a nagyobbacskák – mintegy ötven fő – lelkes csoportját. Igazi mocorgás kezdődik, gitáros fiatalok már játsszák is az első dalt, és kézzel-lábbal vígan elmutogatva énekelik együtt Isten örömére és dicsőségére.

Csibe és boci a szószéken

Az istentisztelet után Varga Tamás a kezdetekről mesél. Első szolgálati helye Rábaszentandrás. 2012. augusztus 15-e óta dolgozik itt, 2015 pünkösdje óta pedig beiktatott lelkész. Sopronban volt hatodéves. Az elhívás előzménye, idézi fel, hogy a soproni líceumba járt, szerette a hittanórákat, jó szívvel emlékszik hitoktatójára, Budaker Dórára. Különös pálfordulásról nem tud beszámolni, „csak úgy engedtem a Jóisten szavának”. Az egyik legfontosabb feladatának azt tekinti, hogy minden korosztállyal megtalálja a hangot, hiszen mindenki más, és a hit útján is ki-ki máshol tart. Tamás ehhez különösen is kikéri mindig az isteni kegyelmet, hogy az igét hirdetve hangot találjon a rábízottakkal.

Hogy ehhez Isten adta tehetsége is van, mi sem bizonyítja jobban, mint a Mocorgó, ahol gyerekek-felnőttek egyforma lelkesedéssel vettek részt az istentiszteleten. Őket, akik több környező településről havonta egyszer eljönnek „mocorogni”, már meg tudta szólítani. De kezdjük az elején: hogyan kerül a csibe a szószékre?

„A feleségem, Judit unszolására kezdődött az egész. Jó két évbe telt azonban, míg Isten munkája megérlelődött bennünk. Kicsi ez a gyülekezet, törtük a fejünket, hogyan szólítsuk meg a gyerekeket. Ráadásul lelkészként egyedül vagyok, vállalni még plusz egy alkalmat, felkészülni, miegymás, szintén átgondolandó. De azt mondtam neki: jó, de kérem a segítségedet. Judit örömmel vállalta. Az ötlet eredetileg nem a miénk. Katolikus tévéműsorban láttuk meg a két bábot beszélgetni Kálmán atyával, innen lehet ismerős Csibe és Riska. Ezt látva fogalmazódott meg bennünk, hogy valósítsuk meg mi is ezt, átültetve a templomba, az istentisztelet keretein belül. Elneveztük az alkalmat Mocorgónak – a saját három gyermekünk révén is tudjuk, hogy nem könnyű lekötni a kicsiket egy bő fél órára, ha meg sem moccanhatnak –, s a háromnégy évesektől kezdve már aktívan részt vesz rajta minden apróság. Tavaly ősszel kezdtük, azóta havonta egyszer, egyre nagyobb létszám mellett tartjuk a Mocorgót. Az énekek, amelyeket választunk, lehetőséget adnak a mozgásra, a játékra, az oltártérben való nyüzsgésre. A prédikáció alatt is körülöttem állnak, és kapnak bábukat, rajzokat, mikor éppen mi kell az adott történet jobb feldolgozásához, megértéséhez. Csibe és Riska fent, a szószéken jelenik meg, és a kérdéseikkel vonják be a gyerekeket. Ők pedig amit tanulnak, azt azonnal el is magyarázzák a báboknak.”

Merthogy Csibe sokszor összezavarja a dolgokat, nem érti a történetet, néha meg túl izgága… Bizonyára fontos, hogy a humor is része legyen egy templomi alkalomnak – vetem fel.

„Igen, hiszen fontos, hogy jól érezzék magukat, otthonossá váljon számukra a templom, játékosan pedig sokkal könynyebb valamit megtanulni. Az evangéliumi történeteket is úgy választjuk ki, hogy vagy az ünnephez kötődjenek, vagy gyerekszemmel kimondottan érdekesek legyenek. Most a nagyhetet vettük éppen, de legutóbb a tizenkét éves Jézus története volt soron, s ez alkalmat adott beszélgetni arról, hogy ő is volt gyermek, hogyan játszott, mit kértek tőle a szülei otthon, volt-e olyan játéka, mint nekünk, és vajon miben különböznek tőle a mai kor gyermekei. Kiderült, hogy ő is futkározott, barátai voltak, esküvőre járt, templomba ment… Ez mind közel hozza a gyerekek világához az evangéliumot. Csibével könnyen azonosulnak, mert a bábok feladata, hogy megkérdezzék, amit nem értenek – néha mi sem értünk mindent, csak nem merjük megkérdezni. A gyerekek önfeledten, velem és Csibével együtt értelmezik a tanulnivalót. Itt szabad visszakérdezni, nem baj, ha elsőre valami nagyon kusza, a végére minden a helyére kerül. Az, hogy a gyerekek vidámak, felszabadultak, a legjobb, ami történhet, hiszen ez az emlék felnőttkorukra is elkíséri őket. Azért van mindez, hogy a gyerekek is jobban átérezzék Csibe helyzetét, illetve Csibe a gyerekek helyzetét.”

Gyülekezetplántálás a legkisebbekkel

Az internet „áldása”, folytatja Tamás, hogy lehet reklámozni az alkalmat, jönnek hát Győrből is meg Szilsárkányból, Sopronnémetiből, Szanyból, nem csak evangélikusok, katolikusok is! Tamás szolgálati területe eléggé kiterjedt: az anyagyülekezet, Rábaszentandrás „leánya” Sobor, az említett Szilsárkányé pedig Sopronnémeti. Szany van a legközelebb, csak egy vasúti sín választja el Rábaszentandrástól. A gyülekezetépítési feladatok hamar megtalálták a fiatal lelkészt: a legkisebbekre alapozva indult a Mocorgó, hogy ők később tényleg belenőjenek a gyülekezetbe, de a szomszéd lelkésszel, Weltler Gáborral nyári ökumenikus (!) napközis tábort is szerveznek, évről évre több résztvevővel. A tábor anno negyven fővel indult, legutóbb pedig Marcaltőről, Malomsokról és Tamás területéről összesen már száznegyven gyermeket fogadtak, katolikusokat is. Itt is az otthonos élmény nyújtása a lényeg. 

Az elsődleges feladat: az élő kövek építése mellett szükség volt parókiafelújításra is, megszépült a templom előtti tér, lezajlott a parókiaudvar rendezése, és a gyülekezeti ház tetőszerkezete is megújult, praktikus előtetővel. Nyaranta ugyanis ott remek főzőversenyt rendeznek, nagy beszélgetésekkel fűszerezve. Még várat magára a templomfelújítás – pénzkérdés, de bizakodnak, hogy megvalósul.

A rábaszentandrási gyülekezet százötven egyházfenntartót számlál a környező településekkel együtt, Szilsárkány, Sobor és Sopronnémeti is százötven főt tesz ki – a két anyagyülekezet tud egy lelkészt eltartani. A gyülekezetek nem fogynak, a stagnálás jellemző leginkább, de volt felnőttkeresztelő is. S számítanak a kis „mocorgókra”, ami, látva a lelkesedésüket, nem tűnik álomnak. Tamás hangsúlyozza: a gyermekeken keresztül a nem aktív családtagokat is meg lehet szólítani, bevonni a gyülekezetbe. Nem egy ilyen jó példa adódott már erre ittléte óta.

Gyerekeknek, nem gyermetegen

Fontos, hogy a lelkész nem gügyögve beszél a gyermek-istentiszteleten. Csibe és Riska sem zavarja össze a kicsiket, következetesen használják a keresztény fogalmakat, a gyerekek feleleteiből látszik, hogy szépen építkezve tanítja őket fiatal lelkipásztoruk. „Sokat készülünk minden alkalomra, figyelünk arra, hogy a gyerekek ne unják el magukat, de a lényeg benne legyen. És az Isten igéje is mindig megszólal. Ez alap: a Szentírásból mindig felolvasok egy-két verset. Judit a tartalmi háttérmunkán felül még a csibés ajándékokat is elkészíti, mára pedig nyuszisimogatót is szervezett.”

A lelkészfeleség, Varga-Patocskai Judit katolikus. Hívő szülők gyermeke, öt testvérével igazi melegszívű, vidám nagycsaládban nevelkedett. Négy évig osztály- és padtársak voltak Tamással a líceumban, a barátságból szerelem lett, aztán házasság. Ökumenikus kettősük a katolikus–evangélikus faluban mintaértékű. A kétdiplomás – környezetgazdálkodási agrármérnök és mérnöktanár – Judit nevetve számol be róla: Csibe és Riska megszemélyesítőjeként ősz óta új nevet is kapott a faluban: „Csibe néninek” hívják, és ma már a boltban is előreengedik. A sok éneket, imádságot a szülői házból hozta. Számára ma már természetes, hogy evangélikus papné, annak idején már járt Tamással szuplikálni. De ha nincs Mocorgó, és ha az ideje engedi, a katolikus misére is jár. Abba a templomba, amelyet néha vele együtt takarít Tamás. Nagyot néznek ilyenkor a hívek: „Jaj, hát, a lelkész úr…?” Természetesen mozognak mind a két felekezetben. Előfordult – mesélik –, hogy Judit egyik vasárnapon felolvasó lett volna, de reggelre beteg lett, ezért elküldte maga helyett Tamást, és mindenki meglepetésére a lelkész végezte a felolvasást. Igen jó üzenetük van ezeknek a kis mozzanatoknak az ötszáz lelkes faluban.

A gyerekek – Benedek, Hanna és Fülöp – mindhárman evangélikusok. Judit nem csak szeret, pedagógusként tud is a gyerekekkel bánni, így testre szabott neki a csibenéniség. Saját gyermekei miatt kezdett el egy új gyerekalkalmon gondolkodni, ahol nem kell a szánk elé tartott mutatóujjal folyton azt suttogni a kicsiknek: pszt! A bábok – Csibe és Riska – olyan háziállatok, amelyeket a falusi gyerekek jól ismernek a háztájiból. Van egy leopárdbábjuk is – no, ő már nem annyira háztáji, de róla később. Lényeges eltérés Kálmán atya módszerétől, hogy ott a bábok játsszák el a történetet, itt pedig be van építve a párbeszédük, de a prédikáció, igeolvasás alatt figyelnek, tanulnak, mint a gyerekek.

Az ökumené szellemében

Tamás szerint az ökumené csak alulról építkezhet, ezért külön szerencsés a helyzetük, mert megkönnyíti az „átjárást” a hívek között is. „Ha a gyerekek a családban élik meg az ökumenét, akkor ez lesz természetes számukra. Ez a jövő útja.” Isten megszólítása embereken keresztül történik, ami később beérik. „A vegyes házasságokból kis egyházunk számára sok jó is származhat Isten segítségével. Azt pedig, hogy egy-egy gyermekben mi játszódik le, és az mikor fog megérni, nem tudjuk, bízunk abban, hogy a növekedést az Úristen adja a gyermekek szívében. Az ökumenikus közös alkalmakon túl most nyáron közös ökumenikus zarándoklatot, »lelki kirándulást« tartunk. Mi emberileg elvetjük a magot, hirdetjük az igét, a jövőt pedig Istenre és az ő Szentlelkére bízzuk. Az idei tisztújításnál is azért imádkoztam, hogy aktív presbitérium álljon össze, amely jelen van vasárnaponként a gyülekezet életében. Nagy részük ilyen, hála Istennek.”

A „jövő” addig is a rábaszentandrási templom oltárterében énekel, imádkozik, Jézusról beszél, és vígan mocorog. Az evangélikus Jakab család (képünkön) Szanyból jött, a három kislány, Kornélia, Norina és Abigél a kezdetektől rendszeresen látogatja az alkalmat. Már várják is a hónap második vasárnapját. A kérdésre, hogy miért szeretnek a csibés istentiszteletre járni, jön a válasz: „Mulatságos, jól érezzük magunkat, és a picik is megértik Jézus történetét. Sokat tanultunk már Tamás bácsitól, sokkal jobb így, mint ha végig a padban kéne ülni. Csibe és Riska pedig nem ért semmit, és ez mindig így van. Néha kinevetjük őket, máskor segítünk nekik, és elmeséljük a történetet.” Abigél szerint Riska egy kicsit huncut. A legjobban eddig a tizenkét éves Jézus története tetszett nekik – mondják egybehangzóan. Az apró ajándékokat, mint például a kis imákat tartalmazó könyvjelzőt, nagy becsben tartják.

Az édesapa, Jakab Sándor hozzáteszi: először furcsa volt, hogy két báb beszélget a szószékről a lelkésszel és a gyerekekkel, de ez a játékos forma, a beleélés a gyerekeknek nagyon jó. Leköti őket, és sokkal jobban odafigyelnek a bibliai történetekre, az igehirdetésre is. Végül megerősíti: katolikus gyerekek is járnak ide a környező településekről.

A nagymama szerint…

Isten háza szent tér. Vajon nem sérti-e bárkinek az áhítatát az, hogy gyerekek ide-oda szaladgálnak, fel-felnevetnek, izegnek-mozognak, majd egyszer csak megjelenik egy boci és egy csibe, és izgágáskodik a szakrális térben? – kérdezem a templomból kisereglő vidám gyereksereg és a felnőtt kísérők közepette. Bagarus Árpádné, Erzsike rábaszentandrási, négy unokája közül kettő messzebbről jött: Pápakovácsiból. A gyerekeknek is nagyon tetszik Tamás bácsi „mocorgós” istentisztelete. A nagymama szerint nemcsak az evangéliumi történeteket tanulják meg a picik, hanem az alapvető fogalmakat is rögzítik a vidám, mutogatós énekekkel. Például az Emeld fel a kezed dal esetében a jobb kéz, bal kéz, jobb szem, bal szem mind újdonság az apróságoknak. A legkisebbik a négyből már várja, hogy „menjenek buliba”. Mira és Nóra szerint „szimpatikus Tamás bácsi és a Csibe is”. A nagymama a nyári evangélikus tábort is dicséri: „Oda is mind a négy jön, sőt még én is!” Más lelkészeknek is ajánlaná Erzsike a templomi környezetben való bábozós-tanítós módszert; saját tapasztalata szerint így lehet rávezetni a gyerekeket arra, hogy vasárnap reggelente örömmel induljanak a templomba. S ez a lelkesedés később is – adja Isten – megmarad!

A parókián természetesen a lelkészcsalád gyermekeivel, a hatéves Benedekkel és a négyéves Hannával is szót váltok. (Fülöp egyéves múlt, ő jelenleg még nem tud villáminterjút adni.) Nem titok előttük, hogy „Csibét anya bábozza”, Hanna például látta egyszer anya fejét a szószéken. Benedek előrevetíti, hogy hamarosan ő is beszáll a projektbe: az említett leopárdot anya segítségeként ugyanis ő keltené életre. Csintalankodni fog, tehát pont olyan lesz, mint saját bevallása szerint Benedek. Meg persze vicces is, hiszen ő egy mókamester, mondja. A Csibe feladata, folytatja, „hogy kérdezzen apától”. Abban egyetértenek, hogy a gyerekek szeretik Csibét és Riskát, és így könnyebb megtanulni a történeteket. Végül abba is beavat Benedek, hogy ha nem kosaras, akkor lelkész lesz, mert tetszik neki, hogy a nagybátyja, Gergő is pap lesz.

A szilsárkányi gyülekezet felügyelője, Böjtös József huszonöt év sokirányú egyházi szolgálatát ezzel a ciklussal fejezi be, de aktív segítségét ígéri ezek utánra is. Szerinte is jó ötlet volt Csibét bevonni. A legkedvesebb emléke a húsz éve átadott, ezerhetvenegy nap alatt felépített (!) sopronnémeti templom. A tavaly ott kialakított emlékparkról, százharmincöt fa elültetéséről, de a szilsárkányi templom renoválásáról is mesél. Négyunokás nagyapa, rendszeresen hozza a kicsiket a csibés istentiszteletre, akik roppantul várják, készülnek rá. A hatéves már tudja értékelni, nagyon tetszik neki. Utána meg is beszélik otthon, mit tanultak, mit mondott Tamás bácsi, mit kérdezett Csibe, Riska. „Szoktuk a tisztelendő úrral értékelni a munkát, ma is ötvenöten voltak. És egyre többen jönnek. Egymásnak mesélik a gyerekek, hogy milyen jó itt.”

Szabad tehát a felügyelő úr szerint is bábozni Isten házában, pedig ő gyerekkorából szigorú tisztelendő úrra, feddésre, egy helyben ülős hittanórákra emlékszik. Még hozzáteszi: „Ma jó ez a szabad, mocorgós légkör. Erre talán idősebb korukban is emlékezni fognak. A gyerekek jó helyen vannak a templomban, jót tesz, ha bevonják őket az istentisztelet hangulatába.”

A cikk az Evangélikus Élet magazin 83. évfolyam, 19–20. számában jelent meg 2018. május 20-án.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.