– A szervezet immáron országos intézményhálózatot mondhat magáénak, közel negyven országban indított segélyprogramokat, folyamatosan segíti a nélkülözőket és a bajbajutottakat itthon és a határokon túl. Hogyan indult ez a ma már nemzetközileg is elismert szolgálat?

– Rendkívüli és rendkívül áldott időszak állt elő az 1980-as évek végén. Egyrészt a rendszerváltozás számos lehetőséget megnyitott, másrészt az egyházaknak kihívásokkal is szembe kellett nézniük. Példának okáért az erdélyi menekültek érkezésével. Az evangélikus és a református felekezetben egyaránt azzal szembesültünk, hogy a budapesti gyülekezetek teljes kapacitásukkal az erdélyi magyarokat segítik: menekültek tucatjai laktak a parókiákon és a templomok környékén. Egy idő után látszott, hogy az egyes gyülekezetek hosszú távon nem fogják bírni ezt a terhet. Ez volt az első felismerés. A második pedig, hogy az egyház struktúrája sem képes megoldani ennek a hullámnak a kezelését. A Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsának a főtitkáraként kaptam ekkor azt a megbízatást, hogy készítsünk egy projekttervet, amely segíti az egyházak menekültügyi munkáját.

– Kik voltak a megbízók?

– A megbízók az ökumenikus tanácshoz tartozó egyházak: a református, az evangélikus, a metodista, az unitárius, a baptista és az ortodox egyház közösen álltak az ügy mellé.

– Melyek voltak az első lépések?

– Felvettük a kapcsolatot az Egyházak Világtanácsával és számos nagy európai segélyszervezettel. Elmentünk Bécsbe, ahol egy nagy tanácskozáson jelen voltak a meghatározó nemzetközi segélyszervezetek képviselői is. Letettük eléjük a tervünket, amelyet megvitattak, majd elfogadtak. Feladatommá lett, hogy kísérjem figyelemmel a projektet, gyűjtsem be az információkat, különböző jelentéseket készítsek. Egy idő után láttuk, hogy átfogó struktúrára is szükség lenne, mert a gyülekezeteknek komoly anyagi és lelki megterhelés ez a segítő szolgálat, s ezt hosszú távon nemigen lehet bírni.

– Nem sokkal később az NDK-s menekültek is Magyarországra érkeztek…

– Őket a Magyar Máltai Szeretetszolgálat, majd Csillebércen a Vöröskereszt segítette nagyon professzionális módon. Ekkorra már nekem is megvoltak a nemzetközi kapcsolataim, így jeleztem a német partnerszervezetünknek, hogy itt alapvetően protestánsokról van szó, ezért nekünk is illene valamit tennünk. Elküldték a Diakonische Werk, a német protestáns segélyszervezet egyik vezető munkatársát, akivel végigjártuk a táborokat, és megkérdeztük, hogy volna-e kifogásuk az ellen, ha mi is elkezdenénk ott tevékenykedni. Kozma Imre atya nagyon nyitott volt, és szívesen látott minket. Ugyanezt a nyitottságot tapasztaltuk a Vöröskereszt táborában is. Pszichoszociális segítségnyújtást indítottunk, amelynek az volt a lényege, hogy minden napra meditációs alkalmakat szerveztünk: zenéltünk, beszélgettünk a jelenlévőkkel. Olyan volt, mint egy klubösszejövetel. Csillebércen egy sátorban, a máltaiaknál templomban tartottuk az alkalmakat. Egy idő után egyre többen jöttek, és egyre több kérdéssel-kéréssel kerestek meg bennünket. Ez is arra inspirált, hogy javaslatot tegyünk az egyházi vezetőknek: itt volna a pillanat, hogy közösen mi is létrehozzunk egy segélyszervezetet.

– Így alakult meg tehát a Magyar Ökumenikus Segélyszervezet?

– Sorozatos megbeszélések után került sor az alapításra. Még az Egyházak Világtanácsának véleményét is kikértük, s ők kifejezetten üdvözölték, hogy létrejöjjön Magyarországon egy ilyen ökumenikus jellegű szervezet. Ebben a térségben azóta is csak Újvidéken van hasonló. Azt gondolom, ez rendkívül fontos üzenet volt a magyar társadalom felé is. Hiszen kifejeztük, hogy közösen akarunk szolgálni.

– Bár az alapítói egyházak, az Ökumenikus Segélyszervezet egyben a civil társadalom része is…

– A kezdetektől úgy fogtuk fel, hogy a segélyszervezet az egyházak kinyújtott karja. Ugyanakkor az is világos számunkra, hogy munkánk nem missziói tevékenység. Az egyházak missziói tevékenysége más formában zajlik. Mi a keresztény alapelveket és a nemzetközi normákat figyelembe véve végezzük tevékenységünket. Az mindenkinek világos, hogy az Ökumenikus Segélyszervezetnél egyházi hátterű segítségnyújtásról van szó, de fontos a különbségtétel. Amikor már nemzetközi szinten kell például a migrációt koordinálni, vagy amikor nemzetközi segélyakciót kell végrehajtani, akkor ránk van szükség. Ilyen az is, amikor újfajta társadalmi kihívásokra kell választ keresni, mint például a drog vagy a társadalmi reintegráció bonyolult folyamata. Nem biztos, hogy ezek kezelhetők lennének hagyományos egyházi keretek között.

– A segélyszervezet céljai bizonyára a kezdetektől változatlanok.

– Sok minden változott, számos új kihívással találkoztunk, rengeteg akciónk volt, de hitvallásunk ugyanaz maradt. Mára látjuk, hogy a kezdetekkor jól mértük fel, mi az, ami hosszú távon kiegészítheti az egyházak rendkívül fontos szociális tevékenységeit. Megtaláltuk azokat a pontokat, ahol segélyszervezeti munkára van szükség. Alapszabályunk preambuluma kimondja, hogy a szükséget szenvedő emberek megsegítése és bizonyos értelemben a „melléjük állás” a fő tevékenységünk. Akár odáig menően is, hogy ellássuk a rászoruló jogainak a képviseletét, és fel is szólaljunk az érdekében. Fontosnak tartjuk, hogy mindezt bőrszínre, hitbéli meggyőződésre és világnézetre való különbségtétel nélkül végezzük.

– A kezdeti kis munkatársi csoport mára több mint háromszáz főállású alkalmazottat foglalkoztató közösséggé nőtt, és a hazai és a nemzetközi tevékenységet elnézve még ez a szám is szinte kevésnek mondható. Ugyanakkor nem számoltuk hozzá a rengeteg önkéntest. Hogyan épül fel a segélyszervezet csapata?

– Vannak folyamatok, amelyeket az ember előre lát, és vannak, amelyeket nem is sejt. Azt nem állíthatom, hogy a kezdet kezdetén tudtam, mi lesz a segélyszervezetből tíz vagy húsz év múlva. Egy dolgot éreztem: ebbe az ügybe bele kell állni, csinálni kell, és szüntelenül meg kell tölteni tartalommal. Az indulásnál fontos volt, hogy olyan munkatársakkal tudjam elkezdeni a munkát, akiket ismerek. Meghatározó munkatársaim többsége ma is gyakorló egyháztag. Miközben a háromfős csapatból több mint háromszáz tagú főállású munkatársi gárda lett, új szempontok is fontos szerepet kezdtek játszani, hiszen számos szakmai követelménynek is meg kell felelni. Állami előírás is, hogy például a családok átmeneti otthonában vagy egy hajléktalanszállón milyen kritériumoknak kell megfelelni. Így túlsúlyba kerültek azok a munkatársak, akiknek szociális szakirányú képzettségük van. Valljuk, hogy az általunk vállalt feladatokat professzionálisan kell elvégeznünk.

– A MÖS a szociális ellátórendszeren belül számos területen kimagasló szolgálatot végez. Tudjuk azonban, hogy az érdekérvényesítés is nagyon fontos.

– A huszonöt év munkája magával hozta, hogy a segélyszervezetnek erős érdekérvényesítő tevékenysége lett. Ma már ott tartunk, hogy a szociális szférát érintő döntések előkészítésénél bizonyos esetekben lehetőségünk van a törvényjavaslatokat „észrevételezni”. Több javaslatunk is volt, amelyek később bekerültek a törvényekbe. Ne gondoljuk, hogy a politika azért van, hogy mindent megcsináljanak helyettünk! A politikusoknak a többi között az a dolguk, hogy olyan irányba segítsenek haladni, amilyenbe szeretnénk.

– A magyarországi szociális helyzetet tekintve elsősorban melyik területen sürgetne változást?

– Jelmondatunk összefoglalja célunkat: „Ételt, otthont, esélyt!” Ezek közül az esélyt emelném ki. Az esélyteremtés ma hihetetlenül fontossá vált. A kiút érdekében újra kell szocializálni a társadalom perifériájára szorult embereket. A Kádár-rendszerben, majd a rendszerváltás után is egy ideig úgy szocializálódtak az emberek, hogy „minden jár”. Kialakult egy olyan réteg, amely ezt megszokta. Természetes lett, hogy úgyis kapnak majd szociális segélyt. Ezen változtatni kell! Az emberekben levő szunnyadó képességet mobilizálni kell annak érdekében, hogy újra talpra tudjanak állni.

– Ilyen szempontból jó megoldásnak tartja a közmunkaprogramot?

– A közmunkaprogram jó kezdet, hiszen valamilyen rendszerességet hoz az emberek életébe. A családok átmeneti otthonaiban ma is nagyon komoly küzdelmeink vannak azokkal, akik nem szokták meg, hogy reggel elkezdődik a munka, vagy hogy a gyermeküket mindennap el kell küldeni az iskolába. A mi törekvéseink arra irányulnak, hogy a perifériára került emberek felelősen tudják élni az életüket. Hogy valóban képesek legyenek az önálló és teljes életre. Erre jó példa a Somogy megyei Kastélyosdombón működő modellprogramunk. Ott felújított házakban helyezünk el olyan családokat, amelyek hosszú éveken át az állam intézményi ellátórendszerének körforgásában éltek. Másfél éves mezőgazdasági képzést tartunk nekik, támogatjuk saját háztáji gazdaságuk kialakítását, hogy állatokat tarthassanak, elláthassák magukat. Munkát szerzünk nekik, és később is figyelemmel kísérjük az életüket. De a cél az, hogy egy idő után már ne legyen szükségük ránk.

– Tevékenységük kiterjed a humanitárius katasztrófákban való segítségnyújtásra is. A menekültválsággal kapcsolatban mi az Ökumenikus Segélyszervezet álláspontja?

– A mostani válság messze túlmegy a genfi konvencióban is nevesített menekültügyi problémákon. Jelenleg népvándorlással állunk szemben, és ezt a kérdést nem szabad csupán érzelmi alapon megközelíteni. Max Weber érzelmi és értelmi etikáról beszél. Azt gondolom, hogy nekünk a menekültválságot az értelmi etika oldaláról kell kezelni. Nagyon sok olyan országban dolgoztunk már, ahonnan most áradnak Európa felé a menekültek. Pontosan tudjuk, hogy milyenek ott a feltételek, és azt is tudjuk, hogy nem az üldöztetés a problémájuk. Nincs mindenhol üldöztetés. Viszont rengetegen élnek iszonyatos szegénységben.

– A szegénység és a nyomor is eredményez bizonyos üldözöttséget.

– Csakhogy Európa nincs abban a helyzetben, hogy a világ összes szegényét befogadja. Ha megteszi, akkor Európa is le fog süllyedni. Arra sem lesz majd ereje, hogy támogassa azokat a térségeket, ahonnan most az emberek jönnek. Pedig erre volna szükség.

– Ön szerint mi lenne a legfontosabb lépés?

– Ezt a mai folyamatot meg kell fordítani. Elsősorban a saját országaikban kellene segíteni a menekülteket. Nincs az rendben, hogy politikai és gazdasági katasztró- fákat gerjesztünk, és utána feltesszük a kezünket, mondván, „a menekülteket majd befogadjuk”. Kellő bölcsességgel kell eljárni, és nem szabad azt mondani, hogy mivel valaki menekültnek mondja magát, mindent meg kell tennünk, amit kér. A segítséget természetesen meg kell adni azoknak, akiknek erre szükségük van. Megadjuk mi is, amikor illegálisan jönnek be, és ellátási nehézségeik vannak, de tudatában vagyunk annak, hogy ez a folyamat ilyen formában nem tartható fenn.

– Szolgálatát evangélikus lelkészként gyülekezetben kezdte, majd a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsának főtitkára lett. Immáron huszonöt éve az Ökumenikus Segélyszervezet vezetője. Miből táplálkozik ez az életpálya?

– A családi gyökerek meghatározók. Nyitott parókián nőttem fel, ahova lehetett jönni segítséget kérni, ahol közösségteremtés folyt. Édesapámtól azt láttam, hogy a gyülekezetnek társadalmi szolgálata is van. Nem ajtók mögött élő, bezárt gyülekezet volt Szombathelyen, hanem megmutatta önmagát a szocializmus idején is. Amikor beálltam a lelkészi szolgálatba, magam is azt éreztem: fontos, hogy a közösségépítésért fáradozzak. Dunaharasztiban az első szolgálatom alkalmával a kántort és két gyülekezeti tagot találtam. Kérdeztem: „Ez itt a vasárnapi istentisztelet?” Mondták, hogy igen. Amikor eljöttem onnan, akkor már templomot építettünk. Hittem a látogatásokban és a közösség összetartó erejében. Igazából az Ökumenikus Segélyszervezetnél is ez zajlik. Ha a szervezetnek van sikertörténete, akkor az az, hogy mögötte nagyszerű emberek állnak. Profi munkatársak, elhivatott önkéntesek, akik hisznek abban, amit csinálnak.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 81. évfolyam, 25. számában jelent meg, 2016. június 26-án. 

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál, a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.