Tavaly a Múzeumkert felújítása miatt az épületbe szorult a hazai múzeumi világ színe-javát felsorakoztató rendezvény, ám idén végre az újraéledt Múzeumkertben találkozhattak a látogatók országos és megyei múzeumokkal, kastélyokkal és tájházakkal, műszaki, természettudományos, történeti, néprajzi, régészeti, irodalmi és felekezeti gyűjteményekkel. A 24. Múzeumok Majálisán több mint száz múzeum és kiállítóhely vette birtokba a kertet és a múzeum klasszicista épületét. 

A fesztiválon részt vevő százöt múzeum programkínálatát lehetetlenség felsorolni, ráadásul az Evangélikus Országos Gyűjtemény munkatársainak csak rövid ideje volt bekukkantani mások sátrába. Ezernyi interaktív élmény várta a kikapcsolódni vagy játszva tanulni vágyókat. Ezek közül néhányat mi kínáltunk. 

A sátrunk alaphangulatát két dolog határozta meg – vendégszeretetünkön túl. Egyik a vidám hangzavar: míg balról a kalocsai Viski Károly Múzeum paprikatörő óriás famozsarának dübögését hallottuk egész nap, szemben a decsi tájház vonultatta fel citerását és sokszoknyás, sárközi népdalokat éneklő vidám asszonyait, jobbra kettővel a várpalotai Thury vár mai „lakói” sütöttek el meglepetésszerűen egy-egy mordályt. A másik pedig az Evangélikus nemzeti tizenegy című vándorkiállításunk, amely 2010 óta járja egyházunk intézményeit és gyülekezeteit. Ennek óriás csapatképét, néhány leigazolt játékosát és a tizenegy híres autogrammal díszített labdát vittük magunkkal. Ehhez és az evangélikus múzeum állandó, illetve időszaki kiállításához kapcsolódtak programjaink is. 

Az evangélikusok csapata virtuális futballban mérhette össze tudását egy választott válogatottal – a némileg testreszabott számítógépes játékban leginkább Románia vagy Spanyolország volt az ellenfél, és fogalmunk sincs, mikor ki bizonyult erősebbnek vagy kitartóbbnak. Mindenesetre nemcsak kamasz fiúk, hanem először fifázó apák, nagymamák és a Múzeumkert tisztaságáért felelős segédmunkások is örömmel vették kézbe a kontrollert. A gombfoci – Erős Várunk FC vs. Ősellenség SC – talán még több játékos kedvű látogatót vonzott. Felszabadultan játszottak olyan gyerekek, akik bevallásuk szerint korábban nem is láttak ilyet, de voltak visszatérő apa-fia párosok is szép számmal. Egy öblös hangú látogató jelezte, „nem lenne meglepve, ha a gombfociról kiderülne, hogy valami evangélikus tanár találta volna ki”. (Ez a kérdés további kutatásokat igényel, de igyekszünk bizonyítani.)

Remek memóriajátékokat vittünk – abból kiindulva, hogy azzal mindenki tud és szeret játszani –, amelyeknek kártyáin az állandó kiállítás legszebb darabjai illetve evangélikus hírességeink láthatók. Igaz, az utóbbit másfél órával a nyitás után megfújták. Bízunk benne, hogy most másutt is missziót teljesít.

A szervezők által indított, össznépi Tudássétány játékban két feladattal indultunk. (Ennek keretében a vállalkozó szellemű látogatók tesztelhették tudásukat. A különböző múzeumok sátrait összekapcsoló pontgyűjtő kiránduláshoz a játékban részt vevő múzeumok szórakoztató és tudásfejlesztő feladatokkal készültek. Az ajánlatból tíz múzeumot kiválasztva pecséteket gyűjtöttek a látogatók, akik a végén természetesen ajándékot is kaptak.) Az evangélikus nemzeti tizenegyhez – mi más? – totó kapcsolódott olyan kérdésekkel, amelyeknek nagy részére megtalálható volt a válasz a tablókon, néhányat pedig ki lehetett találni. Hogy mi volt a zseniális balszélső, Petőfi törzshelye (Két szerecsen étterem, Pilvax kávéház, Hét bagoly étterem), majdnem minden játékosnak sikerült eltalálnia. Az, hogy nem 1948 vagy 1952, hanem 1920 óta „játszunk kispályán”, már nehezebb kérdésnek bizonyult. 

A Forgách András rajzait bemutató – Az élet sója – időszaki kiállításunkhoz a Sópárbaj kapcsolódott: kis segítséggel mindenki össze tudta párosítani a sóval kapcsolatos közmondásokat, szólásokat a jelentésükkel. Egy középkorú férfi ugyan hiányolta „A vén kecske is megnyalja a sót” szólást, de így is nagyon jót szórakoztak a játékon, amellyel a Múzeumok éjszakáján még lehet majd találkozni.

A Műtárgysétány extra élményt jelentett a látogatóknak. A Múzeum belső tereit behálózó kiállítás megidézte a rendszerváltoztatás évét, 1989-et. Rávilágítottak erre a korszakra az alkalmi útvonallal összekötött – megható vagy groteszk, nosztalgikus vagy retró, szomorú vagy bájosan esetlen – tárgyak, amelyekhez hasonlók akár az otthonokban rejtőznek még. A kiállítást harminc múzeum anyagából szervezték kifejezetten erre az alkalomra. Az evangélikus gyűjtemény természetesen nem tárcsás telefonnal, üres Szovjetszkoja Igrisztoje üveggel vagy Commodore64-gyel jelent meg, hanem a Mevisz Hírmondó és a Keresztyén Igazság első számaival (magántulajdonból), az Ordass Lajos Baráti Kör pecsétjével és két fantasztikus fasori tárggyal. Egyik egy torockói varrottas motívumokkal hímzett lenvászon falvédő, amelyet az 1989-ben újraindult Fasor első református tanulói ajándékoztak. A budapesti református gimnázium ugyanis egy évvel a fasori után indult újra, így az első évfolyamban számos református diák végzett. Az ajándékozók a 103. zsoltár 2. versét idézik köszönetképpen. A preparált zöldike pedig az 1952-ben államosított fasori gimnázium széthordott szertárából került egy csepeli általános iskolába, majd fél évszázad múlva visszahozták az 1989-ben újraindított gimnáziumba. Nyakában függ a szimbolikus értelmű felirat: „hazatértem”.

Az Evangélikus Múzeum standját nyolcszáznál is többen látogatták meg, akik nemcsak benéztek, hanem megálltak, olvastak, játszottak, akikkel beszélgettünk, akik szórólapot vittek. Nyolcszáznál több személy, akik – végre – hallottak egyházunkról, gyűjteményünkről. Reméljük, köztük potenciális látogatókra, barátokra is találunk. Egyikük éppen rimaszombati származású evangélikus édesanyja lakását számolja fel, másikuk a mai Erős Vár FC-től szeretne csapatzászlót, harmadik – saját állítása szerint – ateista, de sokat köszönhet az evangélikusoknak, hiszen diakonisszák mentették meg a második világháborúban. Persze a látogatók között akadtak régi ismerősök is: három evangélikus újságíró, egy Deák téri tanár, néhány kőbányai és józsefvárosi gyülekezeti tag, a múzeum régi barátai vagy olyanok, akikkel szakmai kapcsolatunk van. 

Végül álljon itt néhány vélemény, jó mondat a hétvégéről.

„Luther Márton alapította az evangélikusokat? És ő még él?” (idős úr)

„Nagyon jó! A gombfocit is az evangélikusok találták fel? Bevettem volna.” (fiatalember)

„A [Nike] labdán eredetiek az aláírások?” (idős bácsi)

„Azt tudja, hogy Balassi végül átigazolt?” (régi múzeumi ismerős)

„Bárcsak tudnék így írni!” (vidéki múzeum vezetője)

„Ismeri a tündéri Pintér Mártit? Mondja meg neki, hogy üdvözlöm! Olyan aranyos!” (középkorú férfi)

„Ez a legkompaktabb stand. Nagyon odatettétek magatokat.” (szakmai)

„És ki a szövetségi kapitány? Az Atyaisten?” (középkorú férfi)

„Az nem lehet Nádas-regény! Neki nincs vékony könyve!” (idősebb úr)

„Ez a legjobb stand.” (szakmai)

„Ma, amikor lepusztulnak, megszűnnek a vidéki orvosi rendelők, és csak stadionok épülnek, nagyon nem kellene focimezbe öltöztetni ezeket a nagy embereket. Ez megrázó.” (idős hölgy)

„– Kikkel játszunk? – Az ősellenséggel. – És kik azok? A katolikusok?” (fiatalember) 

„– Mi lett az eredmény? – Egy-egy. – Akkor még küzdenünk kell.” (fiatalember)

„Zseniális ötlet!” (szakmai)

„Veszek egy cukrot előlegbe. Majd kitöltöm. Inkább veszek még egyet.” (idős férfi)

„Már tegnap itt voltam, kitöltöttem. Most veszek egy cukrot. Vehetek még egyet?” (ugyanaz az idős férfi)

A majális eredetileg a természet megújulását köszöntő ünnep volt. Talán a részt vevő múzeumok is új lendületet kapnak a találkozásoktól, a lelkes közönségtől, a pozitív visszajelzésektől.