– Ön szerint hogyan érdemes a népszámlálási adatokat értelmezni?

– Mindenekelőtt szeretném elmondani, hogy 52 év után 2001-ben szerepelt újra a népszámlálásban a vallásra vonatkozó kérdés, igaz, ekkor már – csakúgy, mint 2011-ben – úgynevezett szenzitív, azaz nem kötelező kérdésként. Mindenki szorongva várta, hogy az elmúlt fél évszázad mit változtatott az emberek vallási hovatartozását illetően. Megdöbbentett, vagy talán ezt is várhattuk, hiszen nem múlhatott el nyomtalanul a közel 50 év „átnevelése”. A „nem tartozik egyházhoz, felekezethez”, illetve „nem kívánt válaszolni” választ adók létszáma 13 809 főről közel 190-szeresére növekedett. Soha ne felejtsük el, hogy a számok mögött élő emberek vannak. Amikor nagycsütörtökön az internetről letöltöttük a KSH által nyilvánosságra hozott vallási adatokat, az alábbi táblázatban foglaltam össze azokat.

A táblázatba foglalt adatok közül az utolsó két sorra hívnám fel a figyelmet. Több mint 20%–kal (323 ezer fővel) emelkedett azok száma, akik magukat egyházhoz, felekezethez nem tartozónak vallották, míg közel 2,5-szeresével (1 millió 595 ezer fővel) növekedett a válaszolni nem kívánók száma. A valamely felekezethez tartozók 4%-a volt evangélikus 2001-ben és 2011-ben is! Eszembe jutott a 2011. október 2-án az Evangélikus Életben megjelent cikkben zárójelben írt mondatom: „Még el sem kezdődött az adatfelvétel, de néhány sajtóorgánum már most az érzékeny kérdések meg nem válaszolására buzdít, és ez a negatív propaganda a jövőben csak erősödni fog.”
Az adatgyűjtésben látható tendenciákat alátámasztják a hazai és nemzetközi közvélemény–kutatás adatai is. Ki kell mondanunk, hogy szinte egész Európában visszaesett a vallásosság mértéke. A válaszadás megtagadása és a „nincs vallása” válaszok aránya megduplázódott Németországban (30%), Szlovéniában, Szlovákiában, megsokszorozódott Franciaországban, Hollandiában…
Az utóbbi két magyarországi népszámláláskor az „egyházhoz, felekezethez nem tartozik”, „nem kíván válaszolni”, „nincs” válaszok együttes számainak aránya megyénként a következőképpen alakult:

Mint a fentiekből kitűnik, az utóbbi népszámláláskor Szabolcs–Szatmár–Bereg megyében volt a legjobb a helyzet e téren, míg a legrosszabb most is Békés megyében. Természetesen azt nem tudjuk, hogy közülük vajon hány evangélikus gyökerű ember volt, minden valószínűség szerint sok.
Míg a 2001–es népszámlálás lehangoló adatait a szocializmus okozta veszteségként könyveltük el, addig az utóbbi évek veszteségeit a vadkapitalizmus sulykolja az emberekbe azokkal az ideákkal, hogy csak a fogyasztás, a birtoklás a lényeg, és más semmi. Utóbbinak lehetnek követői az utolsó két soron szereplők egy része is? Meggyőződésem: ha ez a kérdés a következő kérdések körébe került volna, tisztább képet kaphattunk volna, így azonban mindez egy nagy mintán alapuló reprezentatív adatgyűjtésnek minősül! Amiből azonban komoly következtetéseket lehet és kell levonni!

– Ön évek óta kimutatásokat készített a Déli Evangélikus Egyházkerület népességváltozásáról. Az Ön által feldolgozott és a népszámlálásban olvasható adatok mennyire egyeznek meg?

– A gyülekezetek lelkészei évenként el kell hogy készítsék a területükön lévő települések népmozgalmi és gyülekezeti szolgálati adatait, amelyeket néhány éve az Országos Irodába küldenek meg Bogdányi Gábornak. Ezeket az adatokat ellenőrzés után használom évenkénti elemzésre. A 2001 és 2011 közötti időszakban a gyülekezeteinkben 18 357 főt temettek el a lelkészeink, és 13 274 főt kereszteltek meg. A természetes fogyás 5083 fő volt. A természetes fogyást figyelembe véve a népszámlálásban szereplő lélekszámadatok erőteljesebb csökkenést mutatnak. A népszámláláskor minden magát evangélikusnak valló 100 személy közül 2001–ben 36, 2011–ben pedig már csak 32 személy szerepelt a gyülekezetek úgynevezett választói névjegyzékben. Hozzáteszem, hogy ők azok, akik valamilyen módon hozzájárulnak az egyházközségük fenntartásához.

Érdemes megemlíteni, hogy a bács–kiskuni egyházmegyében a népszámláláskor 2 ezer, Nyugat–Békésben 6,4 ezer, a pesti egyházmegyében 3,3 ezer, míg Tolna–Baranyában közel 1,5 ezer fővel többen vallották magukat evangélikusnak, mint ahányan az egyházi statisztikában szerepeltek. Ezekkel szemben a kelet–békési egyházmegyében a gyülekezeteknél nyilvántartott lélekszám közel 5,3 ezer fővel volt több, mint a népszámláláskori adat. Mindenképpen megfontolandónak tartom utána menni a nyilvántartásokban nem szereplőknek, hiszen ők vállalták az evangélikusságukat.

– A KSH 2011–es kérdései a felekezeti identitásra kérdeztek rá. Ön szerint miért vallja magát valaki evangélikusnak?

– Én éppen ellenkezően éltem meg a vallási adatok változását, mint sokan mások. Úgy látom, hogy a 2011 évi népszámláláskor aki valamilyen valláshoz tartozónak vallotta magát, az ténylegesen az egyháztagságra gondolt, míg 2001–ben csupán a szimpátia alapján jelezte azt. Nekem a mostani adatok a ténylegesen gyakorolt vallásra vonatkoznak, felekezettől függetlenül. Minden valószínűség szerint a 2011–es adatok közelebb állnak ilyen téren a valósághoz, mint a tíz évvel korábbi adatok. A hosszú időszak áttekintése után azt kell hogy mondjam, aki 2011–ben a népszámláláskor evangélikusnak vallotta magát, az minden valószínűsség szerint részesült a keresztség szentségében, és fel vannak írva az adatai valamelyik gyülekezet anyakönyvében.

– A holisztikus szemléletben vagy a lokális gondolkodásban látja az egyház jövőbeni perspektíváját?

– Az egyházunk jövőbeni perspektíváját a holisztikus szemlélet alkalmazásában látom, különösen is a hit továbbadásának minden területén. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy a lokális gondolkodást teljes egészében törölni kellene. Hozzáteszem, hogy a holisztikus szemlélet a régmúltból indul, és a jelenen keresztül a jövőbe tart.

– Az egyházi stratégia számos meghatározó irányvonalat jelez és kínál fel lehetőségnek. Az átfogó statisztika gyülekezeti, helyi szinten Ön szerint mennyire alkalmazható?

– Gyülekezeti szinten – figyelembe véve a helyi sajátosságot – kell vizsgálni, hogy mi valósítható meg az egyházi stratégia iránymutatásaiból. Nem lehet minden gyülekezetre egy „uniformist” ráhúzni. Arra nagyon figyelmünk kell, hogy ami korábban jól működött – adott esetben stratégia nélkül is –, azt valami ok miatt ne szüntessük meg. Mindennél fontosabbnak tartom, hogy a gyülekezet lelkésze életével, munkájával hiteles egyén legyen, akinek az igehirdetésére „odafigyelnek”. Mondhatunk bármit, ha ez nem így van, akkor az adott gyülekezet – egy-egy önfeláldozó, igaz hívő keresztyén testvér segítsége nélkül – előbb–utóbb tetszhalottá válik. Azután csak nehéz újraélesztést követően válik újra élő kövek egyházává. Ugyanúgy fontosnak tartom, hogy a gyülekezeti tisztségviselő, presbiter is hiteles ember legyen. Amennyiben ez így lenne, az a gyülekezeten belül egymásra figyelést, megértést és összetartozást eredményezne. Tulajdonképpen erre a kérdésre a rövid válaszom az első két mondat volt. Én egyszerű gyülekezeti tagként köszönöm az egyházi stratégiában foglalt iránymutatásokat, az alkalmazásukat javaslom egy későbbi időpontban vizsgálni. Talán érdemes lenne felhasználni ennek mérésére és elemzésére az egyházi népmozgalmi statisztikát is.

– A demográfiai adatok alapján nemcsak lakosságunk, de egyházunk korfája is idősödő görbét mutat. Milyen új feladatokat lát ennek fényében?

– A történelmi egyházak közül – csakúgy, mint az előző népszámláláskor – a 60 év felettiek részesedése nálunk a legmagasabb. Azt is látnunk kell, hogy nagy többségében szórványban élnek az evangélikus testvérek. Éppen ezért a települési önkormányzat segítségét kell a legtöbb esetben igénybe vennie az idősebb embereknek. Természetesen az evangélikus diakóniai intézményeknek egyre nagyobb szerepük lesz az idősek ellátásában. Célszerűnek látszana minden gyülekezetnél az idősekről, betegekről névtár készítése, amelynek alapján folyamatosan figyelemmel kísérhetnék életüket. Megjegyzem, hogy sok helyütt most is nagyon jól működő „figyelőszolgálat” működik.

– Új oktatási intézményekkel és a hitoktatással egyházunk szélesebb körben képviselteti magát és szellemiségét, mint a korábbi időben. Ön szerint lehetőség ez egyházunk megújulására?

– Szerintem egyházunkban a legfontosabb prioritás az ifjúsággal való foglalkozás megteremtése. Kis egyház lévén félő, hogy a különböző településekről városokba, egyetemekre, főiskolára kerülő tanulók elvesznek számunkra. Különösen akkor van ez így, ha azt sem tudják, hogy az „iskolavárosban” is van evangélikus közösség. Persze ahhoz vonzó közösségre is szükség lenne… Reménység szerint az iskolai hit- és erkölcstanoktatás bevezetését is ki tudjuk majd használni fennmaradásunkért, bár ez óriási kihívás a kis egyházak számára. Igen fontos, hogy a néhány lelkes kis gyülekezetek tanulóifjúsága ne vesszen el evangélikus egyházunk számára. Mindez komoly feladatot jelent.