Amikor első alkalommal vettem részt adventi alkalmon, fogalmam sem volt, hogy miről van szó. Alig egy hete mentem feleségül egy evangélikus teológushallgatóhoz, és Eugene-be, Oregonba költöztünk, hogy a férjem megkezdje gyakorlati évét az ottani evangélikus gyülekezetben. A templom egy zöld dombon állt, körülötte pedig ezerkilencszáznegyven házikó. Ezek egyike lett a mi egyszobás kis otthonunk arra az évre, amíg a férjem, Matthew kipróbálta, milyen is lelkésznek lenni egy csomó igazi, hús-vér templomba járó ember között.

Amire igazán emlékszem 1996-ból ezzel az adventtel kapcsolatban, az a vespera éneklése. Sosem voltam korábban énekelt liturgiás esti áhítaton, és amit a vesperáról és matutinumról (énekelt liturgás reggeli áhítat) tudtam, az mind filmekből származott: láttam, hogy a középkori Európában a szerzetesek és apácák igyekeztek betartani az imaórák szigorú rendjét. Ha valaki éppen elkésett, vagy megzavarta az alkalmakat, akkor az elöljáró anya (vagy valami hasonló) megfeddte, és felmosatta vele a mosogatóhelyiség padlóját. Nem tudom, hogy ezek a képek pontosan melyik filmből villanhattak fel bennem, A repülő apáca sorozatból, A rózsa nevéből, a Cadfael testvérből vagy éppen A muzsika hangjának nyitójeleneteiből, de azt tudom, hogy ennyi volt az összes ismeretem a témában.

A cikk a továbbiakban itt folytatódik.