Az este házigazdájaként Fabiny Tamás egy, a témához illeszkedő igéből, Mózes 2. könyvének 3,5. verséből bontotta ki áhítatát. A püspök arról beszélt, hogy az építészetben testet öltő tér és idő egyaránt Isten alkotása, miként a bennünket körülvevő világ jelene és jövője is a Teremtő műve. A szakrális hely, így a templom is Isten tere, az embernek az a – csak látszólag – egyszerű feladata, hogy kővel, fával körülhatárolja azt. Ugyanakkor az igazán jó templom mindig belépésre csábít – mondta a püspök. Mély és jelképes üzenete van annak, hogy a templomok színes üvegablakainak szépsége a kívülről, az épületekre tekintőknek nem tárul fel, csak az látja gazdagságukat, aki belülről, vagyis a szakrális térből tekint ki Isten teremtett világára. Az áhítatot záró imádságában Fabiny Tamás meglékezett a Virágvasárnapon Egyiptomban terrortámadás áldozatává vált kopt keresztényekről, s úgy fogalmazott: higgyük azt, hogy a mártírok vére az egyház magvetésévé válik.

Ezt követően hallgathattuk meg Nagy Tamás képekkel gazdagon illusztrált előadását. A 42 éve alkotó, Ybl-díjas építész életpályájáról, jelentősebb munkáiról beszélt, bepillantást engedve abba a hallatlanul érdekes folyamatba, ahogyan az építész fejében megszületik az épület koncepciója, majd kialakul a pontos terv.

Nagy Tamás rögtön az elején hangsúlyozta, hogy a tervező a megrendelő elképzelései, elvárásai, valamint a tervezést és kivitelezést meghatározó, szigorú szabályrendszer alkotta, korlátokkal körülvett akadálypályán igyekszik az alkotói szabadságtól vezérelve végighaladni. Ez a folyamat néha kompromisszumokat is követel, sőt az is előfordul, hogy az építésznek le kell mondania műve megvalósulásáról, mert úgy látja, hogy az alkufolyamat végén megvalósuló alkotás már vállalhatatlan lenne számára – mondta Nagy Tamás.

A tudósítónak most nincs könnyű dolga, hiszen a remek ívű, lebilincselően érdekes előadás javát szinte lehetetlen írásban visszaadni. Nagy Tamás sorban vetített – épületeket, terveket, vázlatokat ábrázoló – képeket gazdag pályájának legfontosabb munkáiról, s ezekhez a képekhez fűzött szakértő magyarázatot. Így a hallgatóság – sok egyéb mellett – rácsodálkozhatott arra, miként köszönt volna vissza a portugáliai, gránitból készült terménytárolók architektúrája a végül meg nem épült, Regnum Marianum templom, talajtól elemelt szerkezetében.

Az előadó felhívta a figyelmet arra is, hogy a dunaújvárosi evangélikus templom tojásra emlékeztető alaprajza az élet örök megújulását jelképezi, és azért kerül a várszerű, kerített erődtemplomok formáját idéző épületegyüttes udvarán meghatározott helyre a gyermekek terme, mert az a pont az alaprajzzá lett tojásban a fejlődő élet csíráját szimbolizálja.

Nagy Tamás beszélt arról is, hogy a sopronnémeti evangélikus templom megtervezése során miféle fejtörést okozott a százesztendős harangtoronyhoz illeszteni a modern templomot és a hozzá tartozó közösségi tereket.

Az aszódi evangélikus gimnázium tervezéséről szólva Nagy Tamás felidézte, hogy az Antall-kormány idején indult beruházást a Horn-kormány idején miként igyekeztek minden eszközzel ellehetetleníteni. Így az első ütemben nem épülhetett meg a – mára már elkészült – tornacsarnok, ugyanakkor kevesen tudják, hogy csillagászatért szenvedélyesen rajongó igazgató javaslatára került fel az épület tetejére a csillagvizsgáló tornya és készült el a planetárium – ma már mindkettő jól szolgálja az iskolákban folyó, magas színvonalú természettudományos oktatást.

A hallgatóság megtudhatta, hogy az alkotói folyamat során miként öltött testet a domboldallal szinte összenőtt, balatonboglári evangélikus templom, s Nagy Tamás bepillantást engedett a mátraverebély–szentkúti búcsújáróhely nagyszabású és valóban lenyűgöző harmóniájú épületegyüttesének alkotói folyamatába is.

Előadása végén, a több évtizede oktató Nagy Tamás levetített egy egyetemi projektfeladat megvalósulásáról szóló kisfilmet is. A hallgatók egy őrségi patakon átívelő fahidat terveztek és építettek meg. A film remekül bemutatta, miként lehet az egyetemen oktatott, elméleti tudást átvinni a kétkezi munka valóságába, ugyanis a hallgatók vésővel, fűrésszel, kalapáccsal maguk építették meg az átkelőt, s közben persze az együtt töltött idő alatt egymásra figyelő, együttműködő, alkotó csapattá is váltak.