Olvasd: János 3,14–21.

„Mert úgy szerette Isten a világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök életet vegyen.” (16. vers)

A böjti időszakban előszeretettel énekeljük 177. számú énekünket, melynek harmadik verse így könyörög: „Bűnömnek büntetése / Volt rajtad, óh igaz! / Megváltóm szenvedése / Lőn nékem a vigasz. / Ki méltó a halálra, / Itt állok én szegény, / Irgalmad esdve, várva: / Add el ne vesszek én.” Az utolsó mondat imádság, a felelet rá fenti igénk 17. versében így szól: Nem azért küldte az ő Fiát a világba, hogy elkárhoztassa a világot, hanem, hogy megtartassék a világ ő általa.

Gerhardt Pál énekében imádság és bűnvallomás van. Világosan látja, hogy a bűnt nem lehet elintézni az emberi gyarlóság mentségével, mert az egy olyan szépségflastrom, amivel élete és szíve gennyesedő sebeit akarja beragasztani az ember. Mi nemcsak gyarló, hanem bűnös emberek is vagyunk. Veszedelemben vagyok. Ahogyan Luther mondja a Kiskátéban: „... elveszett és elkárhozott ember vagyok”. Az elveszés itt nemcsak a halált jelenti, hanem az örök kárhozatot is. Vajon eljutottunk-e már arra az önismeretre, hogy vallani is tudjuk: méltó vagyok a halálra? Akit Isten Szentlelke egyszer meggyőzött már bűn, igazság és ítélet tekintetében (Jn 16,8–11), az eljutott idáig. Aki pedig eljutott idáig, az tudja és érzi, hogy félelmetes dolog az élő Istennek a kezébe esni.

Minden bűnnek következményei vannak, még ha a Sátán el is takarja előlünk ezeket a következményeket, hogy könnyebben elcsábíthasson. Három olyan következménye van a bűnnek, amit világosan láthatunk: a szenvedés, a halál és a kárhozat.

Ebben az énekben benne van az is, hogy Isten nem akarja a bűnös ember halálát. Valahogyan mi azt gondoljuk, amint a felvilágosodás korának gúnyolója mondotta: Istennek az a kötelessége, hogy megbocsásson! Istent nem kell biztatni arra, hogy megkegyelmezzen nekünk, az Ő szíve mindig hajlandó a kegyelemre, de ne felejtsd el azt, hogy Isten irgalma nem mindig oldja meg a bűnös ember elveszésének, vagy megmenekülésének kérdéseit. Isten megoldhatná úgy, hogy valami általános amnesztiát hirdet, de nem teszi. Miért? Mert van megszabadító kegyelem és van bűnbetaszító kegyelem. Kicsit furcsán hangzik ebben a megfogalmazásban, de így igaz. Jézus Krisztus maga mondta el az adós szolga példázatát erről. (Máté 18,23–35.) Véres valóság az, amit ez a példázat mond el nekünk, hogy Isten irgalmas, amire én apellálok, amiért térden állva könyörgök, s ha megkapom: további bűnökbe sodort be engem. Hányszor próbálkozott az Úr velünk is ezzel. Hányszor láttuk, hogy megszégyenítő kegyelemmel takargatta be vétkeinket, mi pedig mégis elszemtelenkedtünk bűneinkben. Van tehát megmentő és van veszedelembe sodró irgalom.

Add, el ne vesszek én! Ebben a kérésben benne van, hogy a menekülés egyetlen útja a Golgota. A megmentő, az elveszést megszüntető irgalom csak Krisztusban lehetséges és ezt helyettes elégtételnek nevezzük. Bűneink büntetését az Úr Fiában magára vette, Maga szenvedi el.

Mi igen sokszor úgy nézzük a nagyhét eseményeit, mintha annak főszereplője Jézus Krisztus lenne. Meg kell látnunk, hogy abban a főszereplő az ember, akiért minden történik. Én meg te: az ember! Mindaz, ami Jézussal történt: én helyettem, én érettem, elveszett, elkárhozott emberért történt, hogy én ne vesszek el, és el ne kárhozzam.

Krisztus elvégezte a váltság munkáját, de ez valósággá az én életemben csak hitem által lesz. Igénk 18. verse világosan megmondja, hogy csak az nem vész el, aki hisz Őbenne!

Bár ha könny patakja volna
Sírdogáló két szemem;
S könnyem árja folyton folyna,
Hogy sirassa szégyenem:
Mindez nem ment meg a kíntól,
Nem oldoz fel láncaimtól.
De egy csepp véred, Jézusom
S öt mélységes szent sebed
Megszerzi én gyógyulásom;
Lelkem te megmentheted.
Nem bízom Uram, csak benned,
Takarjon be nagy kegyelmed. (322. ének)