Olvasd: János 14,25–31.

„És ő megsebesíttetett bűneinkért,... a büntetés, mely által békességünk lett, rajta van...” (Ézsaiás 53,5)

„Békességet hagyok nektek...” — így végrendelkezett az Úr Jézus János 14,27-ben. Nem rendelkezhetik másról, csak ami Benne van és ami Tőle elválaszthatatlan: az Ő békességéről. Örökség azonban nincsen az örökhagyó halála nélkül, amit tehát Jézus akar adni az Övéinek, az nincs Kereszt nélkül. Jézusnak a kereszten előbb meg kellett halnia, hogy az Ő békessége a miénk legyen. Nincs békességünk kereszt nélkül, sem az emberekkel, sem önmagunkkal.

A békesség legnagyobb ellensége a bűn. A bűn rontja meg Istennel való békességünket is. Az ember is jól tudja ezt, azért mikor békességre törekszik Istennel, mindig a bűnt szeretné kiküszöbölni életéből. A sok út közül csak kettőre mutatok reá.

Az egyik: a nagy fogadkozások és elhatározások útja, vagyis amikor az ember — kikerülve a keresztet — maga akarja megteremteni a békességet Isten és önmaga között. És mégsem lesz békességünk, mert a pokol felé vezető út nagy fogadkozásokkal és nagy ígéretekkel van kirakva. Ez az út az örök halogatásnak az útja. Mindig kitoljuk a terminusokat: majd holnap kezdem el, vagy holnapután, stb. Addig kezdem, amíg egészen lekések róla. Ezen az úton nincs megbékélés az Istennel!

A másik út a vezeklés útja. Arra is reáébredünk egyszer, hogy mi mindig csak a JÖVŐT akarjuk megoldani s elfeledjük, hogy megoldhatatlan számunkra még a MÚLT is. A meg nem oldott múlt elkezd bántani minket, halottnak hitt cselekedeteink életre kelnek és számon kérnek bennünket, nyugtalanítanak. Miképpen intézem el? Rálépek a vezeklés útjára. Maga Luther is végigjárta ezt az utat a kolostorban. De ezen az úton nem lehet feleletet kapni arra, hogyan talál rá a bűnös ember a kegyelmes Istenre. Hol van a vezeklés a végítélettől? A végítélet halál. Mi pedig csak vezekelni akarunk, hogy az örök kárhozat büntetésétől megszabadulhassunk.

Mikor Isten látta az embernél ennek a két útnak zsákutcába való torkollását, Maga vette kezébe a békesség ügyét. Maga hozta meg a kereszt áldozatát. Fiában magára veszi bűneink sokaságát, terhét, szégyenét, gyalázatát és büntetését. Ez történt a kereszten. E kereszt nélkül nincs békesség.

Az emberrel való békesség sincsen kereszt nélkül, mert a bűn megfertőzte az egymásközti viszonyt. Itt is több út van, amelyen az ember békességre próbál jutni embertársaival. Az egyik a nemtörődés útja. Ha valakit igen nehéz elhordozni, megszakítom vele a kapcsolatot: ez az ember számomra nincsen többé! És békességed lett? Nem! Mint valami kényszerképzet, úgy tért vissza emlékezetedbe a sérelem, amit tőle szenvedtél.

Másik út a megtorlás útja. A célját elért bosszú egy-egy pillanatra a kielégülés örömét, kárörömet ébreszt bennünk, de a következő pillanatban már nem lesz békességünk. Csak akkor lesz békesség, ha én, a sértett fél veszem fel a békesség keresztjét. Nem az a kérdés, ki vétkezett, ki a nagyobb vétkes, mert nem az igazságot kell keresni, hanem a békességet. Ez a békesség pedig nincs a kereszt elvállalása nélkül. Csak akkor kapom meg, ha én megalázkodom és bocsánatot kérek, függetlenül attól, hogy bent igazat adok-e önmagamnak, vagy elítélem magamat.

Nincs békesség önmagammal sem a kereszt nélkül. Magunkkal szemben a legtöbbször elégedettek vagyunk, de ha belenézünk az ige tükrébe, felfakad szívünkből a kiáltás: Kicsoda szabadít meg engem, nyomorult bűnös embert a bűnnek és halálnak testéből?!

Van, aki ezt a kérdést a farizeus útján akarja megoldani, úgy, hogy magát tartja a legkülönbnek a világon. Pedig ezzel csak önmagunkat csaljuk meg.

Tele vagyunk nyugtalansággal és félelemmel. Félünk Istentől, nyugtalankodunk embertestvéreink miatt és önmagunk miatt is. Jézus üzeni: Ne nyugtalankodjék szívetek! Akié az én békességem, annak nincs félelme, mert övé a kereszt és Krisztusnak a kereszten szerzett békessége.

Áldott Urunk, Jézus Krisztusunk, Te kéred az Atyát, hogy a Te békességed hadd lehessen a miénk is. Kérünk, ajándékozz meg minket s az egész világot a keresztfán szerzett békességeddel! Ámen.

Krisztus, ártatlan bárány!
Ki miértünk megholtál;
A keresztfa oltárán
Nagy engedelmes voltál.
Viselvén bűneinket,
Megváltottál minket.
Adj békességet,
Ó, Jézus, ó, Jézus! (174. ének)