A püspök előbb a budavári gyülekezet egykori segédlelkészének naplójából olvasott fel, megidézve Budapest ostromának vészterhes napjait. Arról beszélt, hogy a nehéz időkben a többség csak a saját életének megmentésével törődött, de mindig voltak, akik segítettek, igazodva ezzel a Jézus által elénk állított etikai, erkölcsi rendszerhez. A holokauszt nem a gázkamrákban kezdődött, hanem az egymás iránti közönnyel és gyűlölettel – mondta Fabiny püspök.

Fahidi Éva is hasonló gondolatmenettel kezdte a püspökkel folytatott, emlékező párbeszédét, amikor azt fejtegette, hogy a holocaust Magyarországon 1920-ban, az első zsidótörvénnyel kezdődött, hiszen ezzel szökkent szárba az amúgy is jelenlévő antiszemitizmus; olyan állítások jogszabályba foglalásával, mint az, hogy a keresztények és zsidók közti vegyes házasság fajgyalázásnak számít. Ezekben az időkben Magyarországon lényegében ugyanúgy tekintettek a zsidókra, mint Németországban, vagyis a világ ellenségeinek tartották őket – mondta az előadó. 

Mai eszével visszagondolva alig érti meg, hogy 59 évig egyáltalán nem volt hajlandó visszaemlékezni mindarra, ami vele történt – mondta Fahidi Éva. Aztán 2003-ban németül megírta mindazt, ami az Auschwitz–Birkenau haláltáborban vele történt - s ezzel áttört az emlékezés gátja. Azóta minden erejét arra fordítja, hogy a gyűlölet ellen harcoljon, életben tartsa az emlékezést azért, hogy soha többé senkivel ne történhessen meg az, ami vele megtörtént.

Gyermekkorát Debrecenben, módos nagypolgári környezetben élte meg. Evangélikus elemi iskolába jár. Apja kikeresztelkedett zsidó volt, vagyis egészen a zsidó törvények hatályba lépéséig nem gondoltak arra, hogy bármi bajuk eshet. Azt lehetett érzékelni a hírekből, hogy a Magyarország szövetségesének számító Németországban erősödik az antiszemitizmus, de a debreceni zsidók közül senki sem gondolta komolyan, hogy ez a gyűlölet idáig is elérhet – mondta Fahidi Éva. Aztán a média módszeres uszításával óvatosan, lassan mindennapi valósággá vált a rémület.

Még 1944. március 14-én, vagyis az ország német megszállása idején is bíztak, bár ekkor már minden alap nélkül – jegyezte meg Fahidi Éva. Május 1-jén a debreceni zsidóknak is be kellett költözniük a gettóba, a Fahidi család tíz tagját zsúfolták be egyetlen szobába, azt követően, hogy – az önkéntesség és a törvényesség látszatát keltve – ki kellett jelentkezniük saját lakásaikból. 

Hat hét leforgása alatt 437 ezer zsidót deportáltak Magyarországról, ami azt jelentette, hogy áltagosan háromezer embert zsúfoltak be egy-egy tehervagonokból összeállított szerelvénybe. A vidéki zsidóságot szinte teljes egészében deportálták, csak Budapesten volt némi esély a túlélésre. Debrecenből tizennégyezer embert gyűjtöttek össze a téglagyárban, majd vonatra terelték őket. Legalább nyolcvan embert zsúfoltak be egy-egy tehervagonba és útnak indították őket Auschwitz-Birkenau felé; három napig tartott az út a kora nyári melegben, vagononként egy vödör állt rendelkezésre, hogy a dolgukat elvégezhessék. Sokan már út közben meghaltak, a hőség és a bűz szinte elviselhetetlen volt – emlékezett vissza Fahidi Éva.

Szinte megkönnyebbültek, amikor végre kiszállhattak az infernális vagonokból a gyűjtőtábor pályaudvarán. Mindenki nyugodtan viselkedett, hiszen akkor még senki sem tudta, mi vár rá – állította az előadó. Csíkos ruhába öltözött, a magyarok számára idegenül hangzó, jiddis nyelven beszélő foglyok terelgették őket, elválasztották egymástól a családokat, külön a férfiakat, a nőket és a gyermekeket.

A szelektáló bizottság a még munkaképes, 16–44 éves embereket kereste, a tábor hírhedt, embereken kísérletező orvosa, Josef Mengele pedig az ikreket. Fahidi Éva jól emlékszik ma is arra, amikor a rá nagyon hasonlító testvérével kézen fogva Mengele elé került és a feltett kérdésre azt felelte, hogy nem ikrek, csak hasonlítanak egymásra. Utólag visszagondolva ez menthette meg az életét. Végül pucéran, kopaszra nyírva, a végtelenségig megalázva kezdte meg tábori életét Auschwitzban. Túléléséhez az is nagyban hozzájárult, hogy a debreceni lányok a fogvatartás szörnyű körülményei között is összetartottak. És ez szövetség kulcsfontosságúnak bizonyult a szökés és hazatérés idején is – mondta Fahidi Éva.

A háború végét érezve a németek 1945. március 28-án este evakuálták az egész tábort és ezer magyar nő halálmenete indult el a sötétben az ismeretlen felé. Nappal szinte folyamatos légitámadásokkal kellett számolniuk, s mert a menetoszlop jó célpontnak számított, inkább éjjel haladtak tovább. Erős légicsapást szenvedtek el 29-én is, újra csak sötétedés után indultak tovább, és amikor a menet egy fahídon haladt át, Fahidi Éva úgy gondolta, hogy leül a fűbe és nem megy tovább. Az őr valamiért a menet elejére sietett, nem jött vissza, Éva pedig ott maradt a sötétben, a fűben ülve. Éjszakára egy pajtában húzódott meg, amelybe utóbb beszálingózott még néhány hozzá hasonló szökevény. Őrséget szerveztek, figyeltek és így lapultak ott négy hosszú napig. Ám az éhség csak kikergette őket s ekkor pillantották meg a közelben felbukkanó, első amerikai harckocsikat. 

A felszabadító katonák egy közeli német faluba vitték be az elgyötört menekülőket. Ott a falusi gazdák szeretettel fogadták és jól tartották őket. Máig tartjuk a kapcsolatot – magyarázta Fahidi Éva, aki elbeszélésének végén azt mondta, minden megélt szörnyűség ellenére arra törekszik, hogy harmóniában éljen a világgal; és azt igyekszik megértetni mindenkivel, hogy akkor maradhatunk csak meg embernek, ha lelkünket nem engedjük át a gyűlöletnek.