„Anya, a tükör azt mondta nekem, hogy »vén trotty«!” Philipp édesanyja csodálkozva néz a fiára: tényleg ilyet mondott volna pont a tükör? Aztán beugrik neki, hogy éppen előző nap magyarázta el a gyermeknek, miért nem szabad ilyen kifejezéseket használnia. Így aztán nem is Philipp volt az, aki csúnyán beszélt, hanem a tükör. Az édesanya somolyogva állapítja meg, hogy kisfia nagyszerű kibúvót talált. Hiszen senki sem vonhatja őt felelősségre olyasmik miatt, amiket a tükrök művelnek.

Philipp ügyes elkerülő stratégiája azonban arra is következtetni enged, hogy tisztában van a tiltás mibenlétével. Csak még nem egészen sikerül betartania. Hiszen olyan mulatságos egy-egy ilyen frissen felfedezett kifejezést kipróbálni. És vészhelyzet esetén rá lehet fogni a tükörre… vagy bárki másra. „Az volt a könyvemben, hogy egyem meg a csokoládét” – védekezik Lukas. Emma szerint pedig „a csúnya szél” löttyintette szét a kakaóját. Az ilyen füllentések nem valódi hazugságok.

A háromévesek ilyen módon próbálják megtalálni a kompromisszumot, amikor egyrészt hajtja őket a vágy, hogy valamit a tiltás ellenére mégis megtegyenek, másrészt viszont szeretnének a szülőnek is megfelelni.

Egy kis tapintattal és megértéssel könnyen kihúzhatjuk a csávából a kis „füllentő Jánosokat”. Ezt tette Emma édesapja is: „Szóval a szél volt? Sebaj, feltörölni azért neked kell majd a kakaót.” (Ennek Emma rögtön neki is lát, mivel szívesen foglalatoskodik a törlőronggyal.) És Lukas édesanyja is hasonlóképpen reagált: „Én is nehezen állok ellen a csokinak, de szerettünk volna apának félretenni egy kicsit, és most nem maradt neki semmi.” Ezzel a mondattal igyekszik áthidalni a helyzetet, a gyermek belátására apellálni és elkerülni a drámát.

Mindannyian hazudunk időről időre. Nem volna tehát méltányos, ha a gyerekek felé azt közvetítenénk, mintha ez lenne a legszörnyűbb dolog a világon. Ha egy kisgyerek kitartóan hazudik és tagad, a faggatás sem vezet sok eredményre. Néha akkor törik meg a jég, amikor a szülők arról kezdenek kérdezősködni, hogy a gyermek szerint mi történne, ha kiderülne a hazugság. Az alsó tagozatos korú gyermekek előre sokszor a lehető legsúlyosabb következményekkel számolnak lebukás esetén, és ha rájönnek, hogy az egész csak feleannyira lesz szörnyű, már bátrabban elő mernek hozakodni az igazsággal. Hiszen tény, hogy a gyermekek rosszul érzik magukat hazugság közben. Szívesebben mondanának igazat, és ha a szülők megteremtik számukra ennek körülményeit, akkor ezt az utat fogják járni.

Ha a gyermek konokul és gyakorlottan képes hazudni, az mindig visszavezethető egy korábbi okra. Ilyenkor is fontos, hogy nyugodtak maradjunk, próbáljuk megérteni, mi motiválta őt a hazugságra. Ne állítsunk csapdát. Ha például saját szemünkkel láttuk, hogy a gyermek pénzt vett ki a pénztárcánkból, nem érdemes azt kérdezni: „Tudod, ki vette el a pénzemet?” Erre a kérdésre a válasz feltehetően egy „nem” lesz. És ez nem is csoda, hiszen a gyermek érzi a haragunkat, és tagadni fog. Ám ha a kérdést így fogalmazzuk meg: „Mit fogsz csinálni azzal a pénzzel, amit az előbb kivettél a pénztárcámból?”, akkor lehetőséget adunk neki arra, hogy arcvesztés nélkül helyrehozza a dolgot.

Sokkal nehezebb fokozatosan leszokni ezekről a szükségesnek érzett hazugságokról, ha a szülők méltánytalanul szigorúan reagálnak rájuk. Ha minden rosszaságot vagy neveletlen viselkedést kemény szigorral büntetünk, ha kiabálunk vagy fenyegetőzünk, a gyerekeknek jóval nehezebb lesz igazat mondaniuk. A büntetésből a gyermek gyorsan azt a következtetést vonja le, hogy legközelebb ügyesebben kell hazudnia, hogy ne bukjon le. Ezzel szemben a bizalomteljes légkör a családban elősegíti az őszinteséget is. Ha a kisgyerek tudja, hogy a hazugság ellenére is szeretni fogják, könnyebben beismer olyasmit is, amit korábban még vehemensen tagadott. „Örülök, hogy igazat mondtál nekem. Biztos nem volt könnyű” – mondhatja a szülő ilyen esetben.

A tudósok megállapították, hogy a gyermekek csak négyéves koruktól használják a hazugságot tudatosan arra, hogy elkerüljék a kellemetlenségeket, és egy kicsit egyszerűsítsék az életet. A hazugság okai tehát a gyermekeknél is ugyanazok, mint a felnőtteknél, akik szintén naponta legalább kétszer, de akár kétszázszor is füllentenek. A szám attól függ, milyen szigorúan értelmezzük a füllentés fogalmát.

Ha a gyermek gyakran találkozik ezzel a kommunikációs stratégiával a környezetében, maga is gyakrabban fogja alkalmazni. Éppen ezért azok a gyerekek, akiknek idősebb testvérük van, sokszor gyakorlottabb hazudozók. A felnőttek példája sem elhanyagolható, így nekünk is igyekeznünk kell elkerülni a füllentéseket. Ha letagadtatjuk magunkat a telefonban, a gyermek állítólagos betegségére vagy az anyós váratlan látogatására hivatkozva lemondunk egy megbeszélt programot, vagy egy ingyenes belépőjegy érdekében fiatalabbnak mondjuk a gyermeket a valós életkoránál, a kicsik le fogják vonni a maguk következtetéseit ezekből az esetekből.

Mindenkit bosszant, ha hazudnak neki, és ezt már az ötévesek is megértik. A hat és hét év közöttiek többsége már pontosan tudja az igazság és a hazugság közti különbségeket is. Az udvariasságból, a másik érzéseinek megkímélése érdekében kimondott kegyes hazugságok („Nagyon finom ez a sütemény!”) viszont csak kilenc-tíz éves korban sikerülnek.

A hazugság fontos része a társas intelligenciának. Ugyanis ahhoz, hogy hazudni tudjunk, bele kell helyezkednünk egy másik ember nézőpontjába. Csak akkor tudjuk a másikat megtéveszteni, ha tudjuk, hogy az ő elvárásai, meglátása vagy ismeretei különböznek a mieinktől. Bosszankodás helyett kezeljük tehát humorral és tapintattal ezeket a helyzeteket – ahogy Wilhelm Busch német költő is mondta: „Időnként a legjobbak is kénytelenek hazudni. És néha-néha még élvezik is.”

A cikk az Evangélikus Élet magazin 84. évfolyam, 31–32. számában jelent meg 2019. augusztus 11-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.