Az est házigazdája, Fabiny Tamás elnök-püspök Dániel könyvéből vett Igére (Dániel 5,1–7; 22–28) építette fel bevezető gondolatait. Felidézte a rendszerváltoztatás időszakához kötődő személyes emlékeit, a budapesti tüntetések hangulatát, illetve Nagy Imre miniszterelnök újratemetésének eseményeit. Úgy fogalmazott, hogy akkoriban – egyházi körökben – a négy évtizedig tartó kommunista uralmat a zsidók negyvenéves pusztai vándorlásához hasonlították, hiszen még a „vörös tengeren” is át kellett kelni. De hasonlatos volt ez az időszak a babiloni fogsághoz is – mondta püspök –, amikor a zsidó nép elöljáróit, értelmiségét rá akarták venni arra, hogy tagadják meg népüket és szolgálják új uraikat. De az igazán erősek Dánielhez hasonlóan soha nem törtek meg. Ő bátran a zsarnok szemébe vágta: megmérettél és könnyűnek találtattál. Az Úr adott erőt Dánielnek, éppen úgy, mint azoknak, akik a kelet-európai zsarnok hatalmakat megdöntötték – jelentette ki a püspök.
Kónya Imre azzal kezdte, hogy felidézte az 1956-os forradalom és szabadságharc eseményeit, mert úgy vélte, hogy az 1989. márciusa és 1991. június 27-e, vagyis az utolsó szovjet katona távozása között lezajlott rendszerváltozás gyökerei egészen idáig nyúlnak vissza. Kilencéves gyermekként élte meg az ’56-os forradalom napjait és személyes emlékeit sorolva megemlítette, hogy november 3-án látta, amint nemzetőrök az utcán kísértek egy ÁVH-s tisztet. A közelben álló emberek azt kérdezték, mi lesz a sorsa a fogolynak? A nemzetőrök pedig azt válaszolták: nem bántjuk, majd a független magyar bíróság ítélkezik felette.
Ehhez kapcsolódva Kónya Imre elmondta, hogy annak idején a Zétényi-féle igazságtételi törvényjavaslat beterjesztésével ők sem bosszúállásra törekedtek. Azt akarták, hogy független magyar bíróság mondja ki a nép ellen vétők bűnösségét, ezzel is megüzenve azt, hogy nem lehet büntetlenül az igazság ellen törni. A rendszerváltoztatás fájdalmas hiánya az, hogy ez az igazságtétel máig elmaradt – fogalmazott Kónya Imre.
Az 1989–91-es társadalmi-politikai folyamatokat az előadó győztes forradalomként értékelte, hiszen az önkényuralomból a jogállamiságba; a diktatúrából a demokráciába; a kényszergazdaságból a piacgazdaságba vezették át az országot, ráadásul úgy, hogy a – szovjet csapatok távozásával – a nemzeti függetlenséget is sikerült, vér és erőszak nélkül visszaszerezni.
Negyven esztendő után abban az évben volt először munkaszüneti nap március 15-e, és az akkor már jó ideje formálódó, és a háttérben tevékenykedő ellenzéki szervezetek be akarták bizonyítani, hogy több embert képesek mozgósítani, mint az állampárt – emlékezett vissza az előadó. A hivatalos ünnepségekkel szemben százezres tömeg hömpölygött Budapest utcáin, hallgatta az ellenzéki szónokokat és ugyanazt skandálta, mint 1956-ban: Ruszkik haza! Ruszkik haza! Magasztos pillanata volt annak a sorsfordító napnak, amikor a tömeg jelképesen – akárcsak annak idején Petőfiék Landerer és Heckenast nyomdáját – elfoglalták a Magyar Televíziót. Csengey Dénes író, költő hangja harsogott a hangszórókban: Megígérjük, hogy vigyázni fogunk a televízióra, miként Magyarországra is, mert mindkettő a mienk! Ez a nap végképp bebizonyította, hogy erős és határozott a társadalmi támogatottság a demokratikus ellenzék mögött, s ez adott erőt ahhoz, hogy az ellenzék asztalhoz kényszerítse az állampárt vezetőit és megfogalmazza a hatalom felé követeléseit – tette hozzá Kónya Imre.
Az előadó levetítette a hallgatóságnak azt a filmrészletet, amin hallhatjuk, ahogy a demokratikus ellenzék szóvivőjeként megfogalmazta a rendszerváltozás megindulásának feltétel- és keretrendszerét. (Érdekesség, hogy bár a Magyar Televízió akkor élőben közvetítette a tárgyalásokat, utóbb, máig nem tudható okból, letörölték a felvételt. Úgy maradhatott meg mégis, hogy Kónya Imre – fiára okkal büszke – édesapja otthon VHS-szalagra rögzítette a képeket.) Az asztal egyik oldalán Pozsgai Imre, Fejti György és Grósz Károly, a Magyar Szocialista Munkáspárt főtitkára foglalt helyet, az ellenzéki oldalon pedig – mások mellett – ott ült Szabad György, Mécs Imre, Antall József és Kónya Imre is. A szóvivő beszédében a nemzeti megbékélés alapfeltételeként jelölte meg a politikai pluralizmusból fakadó szabad választások megrendezését, majd egy olyan népképviseleti rendszer megalkotását, ahol a nem csendes, hanem negyven évig elhallgattatott többség hallathatja hangját, érvényesítheti akaratát.
Kónya Imre felidézte azt a pillanatot, amikor az ellenzék egyik képviselőjeként először lépett be az Országház épületébe. Szabad György mellett lépdelt felfelé, a kupola felé vezető, széles márványlépcsőn, és arra gondolt, hogy néhány hónappal ezelőtt aligha gondolta volna bárki is az országban, hogy ez megtörténhet. „Nem volt fegyverünk, csak igazunk volt, s akkor, abban a történelmi pillanatban ez elég volt” – zárta gondolatait Kónya Imre.
Kónya Imre 2019. május 13-án ezt írta Budavári Evangélkus Szabadegyetem vendégkönyvébe: A szabad, független, demokratikus Magyarország létrejöttéről együtt emlékezhettünk, 30 év elteltével egy szabad, okos gyülekezetben. Köszönet érte!