Kedvelt karácsonyi énekeinkben gyakran visszacsengenek e szavak: megváltó, megtartó, szabadító. Olyannyira természetesnek vesszük már ezeket a kifejezéseket, hogy csak ritkán gondolunk bele a szavak mélységébe, eredeti jelentéstartalmába.

Karácsony teológiájának lényegét Luther éneke így fogalmazza meg: „A Megtartó ma született…” (EÉ 150,2) Mária így énekel Lukács evangéliumában: „…ujjong az én lelkem megtartó Istenemben…” (Lk 1,47) Az igeversben szereplő görög szótér szó eredetileg politikai töltetű kifejezésként hatalmasságok, uralkodók nevéhez kapcsolódott, az Újszövetségben azonban Jézus Krisztus felségcímévé vált. Honnan ered, mit is jelent pontosan a megváltó fogalma?

A „GÓÉL” FELELŐSSÉGE

A megváltó, megtartó kifejezés otthona, eredeti kontextusa az ókori keleti családi és törzsi jog. A héber góél kifejezés azt a személyt takarja, aki magára vállalja a felelősséget, hogy a családi, rokoni körébe tartozó, anyagi téren krízishelyzetbe jutott, gazdaságilag ellehetetlenült embertársán segítsen. Kész arra, hogy őt vagy javait kiváltsa, megváltsa (kompenzációt fizessen érte), és ezzel segítse az eredeti szociális és gazdasági viszonyok visszaállítását.

A megváltó és megszabadító emberi alakja a bibliai emberek számára összekapcsolódott a létbiztonság, a közösségi jövő és távlat gondolataival. Csak a góél volt abban a helyzetben, hogy felvállalja a tulajdon, a szabadság és az élet „helyreállításának” feladatát. Ő az a közeli vagy éppen „legközelebbi” rokon, aki elérhető volt a reménytelen, kilátástalan helyzetben lévő felebarátja számára (lásd 3Móz 25,25–26).

A góél megbízatásának, feladatának egyszerre van jogi és szociális vetülete. E két aspektus nem választható szét egymástól. A nagycsalád vagyonának egyben tartására, a családtagok gazdasági státuszának stabilizálására tett erőfeszítések egyaránt érintik a birtokjog területét, a gazdasági, kereskedelmi szerződéseket, az adósságkezelést, illetve a szociális viszonyok – például az adósrabszolgaság – rendezését.

Szép példázata a góél felelősségének Ruth könyve. A megváltás kifejezése huszonkétszer fordul elő különböző nyelvtani alakokban a mindössze négy fejezetből álló műben, amely ennek a megváltásnak jogi és szociális aspektusait egy történetbe ágyazva mutatja be. Ruthnak, a moábi özvegynek, aki Betlehemből származó anyósával, Naomival tart, és vállalja a jövevénységet Izrael földjén, végül Bóáz, a közeli rokon lesz a megváltója. Ezáltal pedig Naomi családi státusza is helyreáll. Bóáz neve egyébként azt jelenti: „erő van benne”.

A kiváltás, megváltás gondolata az Ószövetség világában alapvetően az emberiesség, szociális felelősségvállalás témáival kapcsolódik össze. Fontos látnunk azonban, hogy a kifejezés profán, hétköznapi használata mögött szinte mindig ott húzódik a teológiai üzenet is. Abban a közösségben, amely Isten népeként határozza meg önmagát, az emberek közötti viszonyulás etikai rendje mindenekelőtt az Örökkévaló Izrael iránti elköteleződésén, szolidaritásán alapul.

Az Ószövetség tanúsága szerint Izrael igazi Góélja maga JHVH: ő az a hatalommal bíró, elkötelezett segítő, aki egy erős szövetségi kapcsolat megőrzéséért harcba száll az elnyomást, kizsákmányolást, ellehetetlenülést és széthullást okozó hatalmakkal. Izrael Istene úgy lép föl népe érdekében, és úgy cselekszik népe Góéljaként, mint egy nagycsalád belső, szolidaritási körét óvó, illetve azt helyreállító „tehetős” gondviselő.

Izrael számára az Örökkévaló az a „legközelebbi rokon” (Ruth 3,12), aki elérhető közelségben van, bármi történjék is. Ennek a Góélnak a személye Izrael hitvallásaiban energikus és elszánt: nem rettenti semmiféle veszély, semmilyen konfrontáció más, szemben álló hatalommal. Autonómiája, szuverenitása révén felülkerekedik mindenfajta fenyegetésen, amely szabadító, megváltó szándékától el akarná tántorítani.

Az Exodus-elbeszélés (2Móz) és az ebből kibomló teológiai hagyomány mutatja meg legérzékletesebben JHVH-nak ezt a szabadító és megváltó attitűdjét, aki egy eredendően aszimmetrikus viszonyban fölvállalja a mérhetetlenül többet invesztáló fél pozícióját. Emiatt az Ószövetségben soha nem kérdőjeleződik meg JHVH szövetségi státusza, amelyet e határtalan nagyvonalúságával ért el Izrael szemében. Az Exodus-hagyomány Szentíráson belüli reflexiói éppen ezért többnyire őt magasztaló imádságok: doxológiák.

A FELSZABADÍTÁS-TEOLÓGUS

A babiloni fogság vigasztaló prófétája, Deutero-Ézsaiás e prédikációjában fejti ki legárnyaltabban a góélkoncepciót, a megváltómetaforát: „De most így szól az Úr, a te teremtőd, Jákób, a te formálód, Izráel: Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy! Ha vízen kelsz át, én veled vagyok, és ha folyókon, azok nem sodornak el. Ha tűzben jársz, nem perzselődsz meg, a láng nem éget meg téged. Mert én, az Úr vagyok a te Istened, Izráel Szentje, a te szabadítód! Kárpótlásul adom érted Egyiptomot, Etiópiát és Szebát adom helyetted. Mivel drágának tartalak és becsesnek, és mivel szeretlek, embereket adok helyetted, életedért cserébe nemzeteket. Ne félj, mert én veled vagyok!” (Ézs 43,1–5) A maga nemében egyedülálló, ahogyan a szentíró Izrael közösségének a száműzetés helyzetében a szabadulás lehetőségéről prédikál.

A szöveg leghangsúlyosabb gondolatai az „enyém vagy” és a „veled vagyok.” JHVH-nak ezek az ígéretei teremtenek alapot Izrael küszöbönálló megváltásának teológiai kifejtéséhez. Izrael léte, boldogulása Isten számára „minden pénzt megér”. JHVH kiváltó, megmentő cselekedetére nincs más magyarázat, mint hogy Izrael az ő szemében valódi értéket képvisel – jelenlegi szánalmas volta ellenére is. A kijelentés csúcspontja ez a megállapítás: Isten szereti népét. Izrael Góélja népeket ad népéért „cserébe”: e helyettesítésmozzanat is erre a különleges kapcsolatra utal Isten és Izrael között.

A fogsági próféta igehirdetéseiben Izrael és Jeruzsálem a címzettjei annak a meghökkentő üzenetnek, amely a szabadság világát és egy méltóbb emberi-közösségi élet lehetőségét nyitja meg Isten népe számára. A régi teológiai alapokon friss, felrázó, erőteljes tanúságtételek hangoznak föl a megváltó Istenről, a „mindig közel lévőről”: Izrael „legközelebbi rokonáról”. Az Ézsaiáskönyv hagyományai konstans mondanivalót hordoznak arról az Istenről, aki mindig mindenhonnan meg tud szabadítani. „Menjetek ki Babilonból, fussatok ki a káldeusok közül! Ujjongó hangon mondjátok el, hirdessétek és terjesszétek a föld határáig! Mondjátok: Megváltotta az Úr szolgáját, Jákóbot!” (Ézs 48,20)

A MESSIÁS MINT MEGVÁLTÓ

Összefoglalásképpen elmondhatjuk, hogy a góél kifejezés eredendően hétköznapi beágyazottságát, jogi, szociális vetületét fokozatosan felváltotta, felülírta a jelentésmezőjéhez hozzákapcsolt vallási értelem. A góél mint segítő, megváltó már az Ószövetség későbbi hagyományaiban üdvhozóvá, messiássá vált: vagyis olyan szabadítóvá, aki a lelki szükségéből, bűnösségének kilátástalan helyzetéből menti meg az embert. Ezt a jelentéstartalmat hangsúlyozzák az Újszövetség krisztológiai kijelentései. Ezek a szövegek a Jézus Krisztus élete, halála és feltámadása révén végbement megváltást úgy értelmezik, mint a szolgaságból való kiváltás, a „létromlottság” rabságából való megmentés „világraszóló” tettét. A megváltottak a saját bőrükön érzik ennek a megszabadulásnak eleven erejét.

„Adjatok hálát az Atyának, aki alkalmassá tett titeket arra, hogy a szentek örökségében, a világosságban részesüljetek. Ő szabadított meg minket a sötétség hatalmából, és ő vitt át minket szeretett Fiának országába, akiben van megváltásunk és bűneink bocsánata.” (Kol 1,12–14)

A szerző egyetemi docens, az Evangélikus Hittudományi Egyetem Ószövetségi Teológia Tanszékének vezetője.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 86. évfolyam, 1–2. számában jelent meg 2021. január 10-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.