A táj logikája. Az 1920-as évektől vannak muszlimok Nigériában. Egy részük ma ünnepel, mert van olyan tradíció is, hogy ha meglátják a holdat, akkor kezdődik az ünnep. És tegnap látni lehetett a Hold sarlóját, a csillagokat meg a Göncölszekeret is. Nigériában él a táj. Látszólag semmi sem történik, de ha megállunk vagy lassítunk – ezeken az utakon ez nem nehéz; amikor azt mondják, rossz az út, az azt jelenti: nincs út –, azonnal látszik egy kapáló vagy vízhordó, netán állatokat terelő ember, gyerek. Vagy árulnak valamit. Mindenki tevékenykedik. Logikája van a tájnak.

A püspök úr mutatja az utat vagy inkább ösvényeket, ahol gyalog vagy motorral járnak az emberek. Ő ismeri ezeket az ösvényeket. Lelkészként kezdte ezen a területen a hivatását. Aztán esperes lett, motorral járta a vidéket. Ezután választották püspöknek. 

Sír az udvaron. Lar faluban megnézzük a korábban felgyújtott templom romjait. Itt alakították ki az istentiszteleti teret. Egy idős asszony jön hálálkodva, megölel minket. Kis kapa lóg a nyakában. Mielőtt kezet fog, megigazítja a kendőjét. A fia házát és a kis boltját másodjára égették fel. Fiát megölték, az udvaron van eltemetve. Az asszony házát harmadikként gyújtották fel. Hazavisz. Egy pici alvóhelyet mutat, egy másik helyiség a konyha, a következő szobácska pedig a menyéé. Ajándékot kapok, egy tál mogyorót. A semmiből ad, és olyan örömöt mellé, amilyet ritkán tapasztalunk. Hálát az életért. Az Életért.

Más úton megyünk vissza. Sietünk, mert a felhők nagyon gyülekeznek. Eddig sem igen lehetett közlekedni, de a püspök úr azt mondja, nagy eső esetén járhatatlan is lehet az út.

Megállunk egy újjáépítésnél. Asszonyok főznek a munkásoknak, az itteni grízt és hozzá a helyi specialitást, szárított hallal. Nem könnyű elfogyasztani, de olyan boldogan adják!

Hat gyereket öltek meg az itteni iskolában. Az egyik asszony két unokáját elrabolták. A hétéves visszajött, a kétévesről viszont semmi hír. Közben szürkül felettünk az ég. A szél is feltámad, hordja a homokot. Az elemek nagyon erősen dolgoznak. Itt, az élet és halál mezsgyéjén az elemek megmutatják magukat. Az ember érzi, hogy él. 

Kevés a koporsó. Egy faluról mesélnek, ahol két család maradt életben. Az állatok – elefánt, zsiráf, róka, oroszlán, majmok – is félnek a Boko Haramtól, visszahúzódtak a fegyverek hangja miatt. Ez az utolsó falu a határig. Ezen a területen vasárnap történt a támadás, és a püspök hétfőn már itt volt. Sok halottat találtak. Eltemették őket. A püspök úr azt mondja: „Én vagyok a pásztoruk, jöttem, és csináltam.” Nem volt elég koporsó, rövid temetések voltak. A Boko Haramnak lovai, motorjai és dzsipjei vannak. A szervezet tagjai marmonkannákat hoztak, és felgyújtották a templomot, a házakat. Üszkös romok mutatják még most is, merre jártak. A menekülők éjjel indultak, és gyalogszerrel mentek mintegy negyven kilométernyit. A romok körül égésnyomok mutatják a Boko Haram pusztítását.

Most már szakad az eső. Az állatok állnak, mint a cövek. Ahol tudnak, szorosan a fal mellé húzódnak. A felnőttek és a gyerekek, a földeken a pásztorok a fák alatt fóliába csavarják magukat. Van, akin reggel sapkát láttunk, nem értettük, a melegben miért szükséges. Most már tudjuk. Mindennek van logikája. Kacsák fürdenek. Az eső langyos, lágy.

Idefelé a vízmosások helyén keltünk át, most a vízmosásokban haladunk. Michael, a sofőrünk rutinosan vezet. A püspök mutatja az utat, látszólag azt is tudja, melyik nagy tócsa rejt kevésbé mély gödröt.

Az emberek a pásztorok kivételével eltűnnek az utakról, a földekről. Azért az élet nem áll meg. Két asszony vízért megy a kúthoz, egy hatalmas, kék lavórt emelnek egyikőjük feje fölé. A lavór megbillen, a nő csuromvizes lesz. Nevetnek. Eláll az eső, kezdenek előjönni az emberek. Világosodik az ég. Villanyoszlopok sora mellett megyünk. Nincs bennük vezeték.

Gyerekjáték. A püspök házában kedves, meghitt családi fogadtatásban van részünk. Az ebédnél pazar a kínálat gyümölcsökből: ananász, banán, kétféle dinnye és mangó – boldogságomra. A szomorúság után jólesik ez a kis béke szigete. 

Az udvaron feltűnik egy kislány, akit – mint aztán kiderült – ők nevelnek. Társamul szegődik. Jót játszik a kezemmel: az ujjaimat egyesével behajtja, én kihajtom. Az itteni gyerekeknek nincsenek játékaik, ellenben mindennel tudnak játszani. Ő nem beszél, így nem probléma, hogy értjük-e egymást vagy sem. Köhög, de ez senkit sem zavar. Az egészségügyi ellátás teljesen esetleges, így nemigen foglalkoznak egy kis náthával. A gyerekek nagyon nyitottak, barátkozósak.

Egy asszony gyengéd mozdulatokkal kapál a földön, mellette a gyermeke. A kicsi a kapa mellett guggol, és nézi annak ütemes mozgását. Anya és gyermeke: együtt vannak. A nők a magukra kötött gyermekükkel hordják a vizet. Nem tudják máshogyan csinálni, csak akkor, ha már járni tud a kicsi. Mindenkinek fáradoznia kell az életért, a legkisebbeknek és a legnagyobbaknak egyaránt.

A következő faluban bemehetek egy család házába a mosdót használni. A férfi van csak otthon, három gyereke és a felesége a földön dolgozik. Kisfia alszik a tornácon egy vaságyon. Folyik az orra. Legyek repkednek rá, de ez nem zavarja az alvásban. Miközben az apja vezet a ház felé, próbálok mellette haladni, ám ő megszaporázza a lépteit. Itt egy nő nem sétálhat egy férfi mellett, de erről valahogy megfeledkezem. Igyekszem tartani vele a tempót, ő még inkább gyorsít, a végén már futunk. A házhoz érve – anélkül, hogy egy szót szólnánk – egyszerre tör elő belőlünk a nevetés.

Az út mentén nomádok sátrait látjuk. Ők is a földeken dolgoznak a gyerekekkel, és az állataikat őrzik. Közben a rádióban hallgatjuk a híreket angolul. Arra kérnek, hogy nigériai rizst együnk. Ha importált rizst eszünk, elvesszük a munkát a nigériai emberektől. A következő hír, hogy ma van az afrikai gyerekek napja. Az élelmezés jelentős probléma, sok nigériai gyerek éhezik. A következő hír a gyermekbarát iskola koncepciójáról szól. A valóságban ezt nemigen tartják fontosnak Nigériában. Az iskolák higiénés adottságai nagyon rosszak, és sokan nem járnak iskolába.

Mindennapi szürrealitás: egy öreg Golf megy előttünk, a csomagtartóban egy szarvasmarha és vele egy fiatal fiú, aki a szarvát fogja, hogy ne forgassa a fejét. El sem tudom képzelni, hogyan vették rá az állatot, hogy „beszálljon” az autóba. 

Bibliával a kézben. Vasárnapi istentisztelet. Az udvaron gyülekezünk. Jön Titi, ruhát hoz nekem, nigériait. A szobában öltözünk. Megint átélem azt a szerájos hangulatot, mint tavaly Dakarban. Női kezek öltöztetnek. Mindenki nagyon örül: fehér nő nigériai ruhában.

Ilyenkor mindenki nagyon élénk. Ugyanazt látjuk mindenütt, de most a keresztények vannak inkább úton, könyvvel a kezükben: a Bibliával. Az öltözködésből lehet megtudni, hogy ki hova tartozik. De csak az asszonyokéból. A keresztény nők nyaka és karja szabadon lehet, a muszlimoké nem. Ezzel együtt a keresztény asszonyok is hordanak a ruhájuk felett egy sálat.

Az érsek templomába megyünk. Istentisztelet előtt egyeztetés a liturgiáról. A püspök úr kérdezi, olvasnék-e. Persze, mondom, tudok olvasni. Jó, akkor hausza nyelvű Bibliát kapok. Hát… Ötperces villámhausza. Egyszer közösen felolvassuk az igeszakaszt. A püspök úr felesége és Nawaria segítenek – női szolidaritás. Jó lesz – biztatnak. Izgulok.

És csak zeng a hála… A bevonulás színes forgatag. Az érseket a pásztorbotja és minden kelléke akár katolikus vezetővé is tehetné. Amos püspök fehér reverendában, lila szegéllyel. Albák, színes stólák. Igazi afrikai vidámság, felszabadultság a templomban. Nem bírom ki könnyek nélkül. Ez amolyan csodaérzés. És már másodszor. Én, a kis pont itt lehetek ezek között a nagyszerű, sokat szenvedett, életigenlő, Istennek végtelenül örülő emberek között. És csak zeng a hála, és csak zeng… Először akkor éreztem ezt, amikor az első faluban az önkéntesek énekeltek.

Az emberek folyamatosan jönnek. Ki tudja, milyen hosszú utat tehettek meg gyalog. Egy amerikai ember mondta egyszer az afrikaiaknak: „Miénk az óra, de tiétek az idő.” Ez így van, mindennek megvan a maga ideje. Szépen megérkeznek az emberek. Van idő, sokat énekelünk, tánc is van. Él a gyülekezet. Tapsolnak, ha tetszik valami, vagy „hujujujoznak”. Mindenkinek a kezében Biblia és énekeskönyv. Ez megnyugtat. Bárhogyan fogok is felolvasni, követni tudják majd a szöveget.

Én jövök. Sikerül végigolvasnom. Hatalmas ováció. Aztán köszöntés következik. A püspök úr nagyon szépen beszél, erő van a szavaiban, biztatja az embereket, hogy ha nehéz is, tartsanak ki, és bízzanak Nigéria fejlődésében. Legyenek büszkék magukra és a nemzetükre. Aztán nekem kell beszélnem. Elénekeljük a Tavaszi szél vizet áraszt című dalt. A püspök úr is és mindenki énekel és tapsol.

Aztán a püspök úr a tékozló fiúról prédikál, majd úrvacsorával zárul az alkalom. Itt nemigen isznak alkoholt a keresztények sem. Az úrvacsorai „bor” is alkoholmentes. Utána ebéd. Az érsek felesége nagyon kedves asszony. Igazi mamatípus, olyan, mintha Tamás bátya kunyhójából lépett volna ki. Ő is lelkész, tanít egy iskolában. Fáj a térde. Boldog, hogy mindent, amit készített, megkóstolok. A reakciókból látom, hálásak a bátorságomért. Ez persze nekem is jó, mert sok különleges ízt megismerhetek, és a szegénység okán ők nagyon jók a mindenféle magokban és növényekben.

A beteg fizet. Meglátogtunk egy „Clinic”-et, amely valóban az, ami. Ultrahangkészülék, patika, rendelő és szülőszoba. A fertőtlenítés, a higiéné nem olyan mértékű, mint nálunk, így az élet keletkezésének nyomai szabad szemmel is jól láthatók a szülőágyon. Van mosógép is – gondosan becsomagolva. A dokumentációt kézzel vezetik. Mindenki önellátó, ami azt jelenti, hogy a kis épület tele van a rokonsággal. Ők főznek az udvaron lévő „konyhában”, hagyományos módon a földön. Az ápolást is ők végzik. Egészségbiztosítás nincs, minden beteg fizet azért, hogy itt lehet. Aki tud fizetni, az jogosult az ellátásra.

VIP minden szinten. Egy nagy mezőre visznek minket. Ez a nagy éves találkozó helyszíne. Négyezer ember jön össze négy napra. Sátrakban alszanak. Az asszonyok egy kőkupacon főznek.

Már előző nap is nehéz volt az elszakadás, Yolából Abujába indulni. Hamarosan véget ér az álom. Az érsek úr megint különleges ellátást biztosít. Egy ember jött a légitársaságtól szólni: nehogy feleslegesen kelljen várakoznunk, késés lesz, jelzik majd, mikor indulhatunk; a táskáinkat előrevitték, a becsekkolást már elvégezték helyettünk. A sor mellett haladunk el, és egyenesen a VIP-váróba megyünk.

Olyan különleges bánásmódban részesültem a legszegényebbektől a jómódú, nagy hatalmú emberekig mindenkitől, hogy valóban VIP-nek éreztem magam. Mindenki azt osztotta meg velem, amije volt. A gyülekezeti tag a templom udvarán a tányérjából adott enni; az építkezésen az asszonyok a fazékból kínálták az ételt; a kútból vizet kaptam; a gyászoló anya a mogyorót adta, Titi a ruháját, Nuwayian a sálját, a sofőrök a gondos vezetést, az érsek úr a lehetőségeit. És mindenki a mosolyát, a kedvességét. Akárcsak Szenegálban. Itt angolul hallatszott: „Jó reggelt! Hogy van?” Az utcán, a menekülttáborban, a kórházban a betegágyról…

Az emberség útján. Amikor meghallom az útlevelemre nyomott pecsét hangját, minden felvillan a szemem előtt. Az álom összes képe egyszerre. És sírva ébredek. Tudom, hogy otthon van a helyem, de ez Afrika: a hely, ahol szeretek lenni.

Éjjel sok eső esett. Az őrök reggel prémes kabátban vannak: lehet, hogy harminc fok alá ment a hőmérséklet. A repülőn két kislány már télikabátot visel.

Most, amikor befejezem ezt az írást, már Európa felett vagyunk. Mindenütt elérhető az internet; a csap a helyén van, és bőven jön belőle a víz; nincsen óránként áramszünet. Rengeteg lehetőség között választhatunk, de közben kátyúsak és vízmosásosak az egymáshoz vezető utak. Olykor-olykor fel is szedjük magunk előtt az utat.

Láttam az erőszak nyomait, a sorsokat, az embertelenség okozta fájdalmat – olyan embertelen emberekét, akik maguk is áldozatok. És azt is láttam, hogy az emberek mégis széles autópályán utaznak az emberség útján – egymás felé.

Sok ima lengett körül. Minden reggel az imám hangjára ébredtem, és napközben is gyakran hallottam. A mi kis közösségünk is sokat imádkozott. Indulás előtt, érkezéskor, étkezéskor. Jó volt ez a szó szerint és képletesen is imádságos légkör.

Igyekszem hazafelé, ahol várnak engem azok, akik aggódtak értem és szeretnek engem. Köszönöm, hogy velem voltatok gondolatban. Nektek írtam ezeket a sorokat, hogy megoszthassam az álmomat, és elmondhassam nektek, mennyire hálás vagyok. Nektek, értetek. Köszönöm. Istennek legyen hála! Ámen. 

A cikk az Evangélikus Élet magazin 83. évfolyam, 37–38. számában jelent meg 2018. szeptember 23-án.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.