„…nincsen itt. Íme, ez az a hely, ahová tették.”

„…nincsen itt. Íme, ez az a hely, ahová tették.”

Share this content.

Szöveg: Ördög Endre
Sok száz üres sírt láttam már életemben, sok száz üres sír mellé érkeztem elsőnek, sok száz üres sír látványa jelentette már számomra a mulandóság kérlelhetetlen jelét. Kerestem tekintetemmel a sírok közt végzett munka nyomát, az odatámasztott lapátnyeleket, a parcellák kőrengetegében a frissen kihantolt földet, mint egy új, lüktető sebet, ahová oda kell vezetnem a mögöttem lépkedőket, hogy még egyszer szembenézzünk vele: „…porrá kell lenned”.

Amikor elsőként érek oda, elsőként nézek bele a süketen ásító gödörbe, nem jut eszembe soha az egykor elsőként odaérők bizonyossága, a kifulladás nem a futás, nem is a hosszú temetési menet fáradtsága miatt fojtogat, hanem a tehetetlenség miatt. Meg kell szólalnom, miközben én sem tehetek semmit. Nem tudok csodát tenni, nem tudok hitet adni, csak remélni, hogy néhány szó majd utoléri azt, akinek szüksége van rá. Az üres sír látványa, mint az emlékeket végleg elnyelő feledés, megkérdőjelezhetetlenné pecsételi a mulandóság törvényének érvényesülését: ennyi volt. Innentől kezdve fényképek sárgulása, régi levélpapírok töredezése az időegysége annak, hogy megmérhessük, kit meddig őriz meg az emlékezet ebben a világban.

Az üres sírhoz jutva, a körülállók szemében, a lehajtott fejek látványában megannyi elszalasztott lehetőség, rosszul kimondott szó érzése ölt testet. Az egész élmény a múltban gyökerezik, amit kénytelen-kelletlen, ki kell szaggatni, hogy veszteséggel, fájdalommal, de mégis tovább tudjunk élni. Az üres sír körül az élettől búcsúzó ember méltóságának csöndjét még mélyebbé teszi a rádöbbenés csendje: az előttünk járó útja a mi utunk is. És mégis odaérek, odaállok, újból és újból, sok száz plusz egyedszer és többedszer, amíg tehetem. És nem csak azért, mert ez a dolgom, mert a papnak temetnie is kell. Hanem mert volt egy olyan üres sír, aminek a látványa mindent megváltoztatott. Volt egy üres sír, amitől nem lehetett úgy elmenni, hogy a múló idő majd lassan ellep mindent, és az utolsó emlékkel együtt az egész történet is semmivé lesz. Volt egy üres sír, amely nem azért volt üres, mert utolsó állomásként várt valakit, hanem azért volt üres, mert nem tudta magába zárni azt, akit oda tettek. Mert akit oda tettek, erősebbnek bizonyult mindennél. Halála a mindennél erősebb szeretet jele és valósága volt, áldozatát az életért hozta, és ezt a kettőt, az Isten szeretetét, és az általa megteremtett élet erejét semmi nem képes legyőzni. Még a halál sem.

Elszalasztott lehetőségeinkkel, rosszul kimondott szavainkkal, elkövetett bűneinkkel kegyetlenül szembesülünk akkor, amikor már nincs kinek megfogni a kezét, nincs kinek szebben mondani a szót, nincs kitől bocsánatot kérni. Hiába vernénk fejünket a falba, hiábavaló az áldozat. De aki minden elszalasztott lehetőségünk, rosszul kimondott szavunk, elkövetett bűnünk terhét magára vette, átélte velünk, helyettünk, megadta az újrakezdés minden napi esélyét. Nem taposta a sírba mindennek átka, hanem felemelkedett belőle, és megmutatta: élj tovább, kezdj újra. Nem pusztán tér és idő korlátai közé szorított léted az egyetlen töredék az örök időből, ami neked jut, hanem kiteljesedhetsz az örök életbe, mert Isten ezt akarja! Húsvét üres sírja mellett Istentől és egymástól való elszakadottságunk a teljesség ígéretében gyógyul új egységgé és békességé.

Minden a múltunkhoz tartozik, ami ugyanolyan visszahozhatatlan, mint annak élete, akinek új sírt nyitunk temetőinkben. A múlt egyre hosszabb, egyre terjedelmesebb, egyre többet emészt fel a jövőből. Márpedig a jövő, a holnap az igazi levegője az életnek. Ami értelmessé teszi a küzdelmet, az áldozatot, ami teljessé teszi az örömöt, elviselhetővé a fájdalmat. A húsvéti üres sír a jövő üzenete. A múlt mérhető: évek, életek, történelmi korok, eltelt évezredek, évmilliók. De a jövő nem mérhető: nincs határa, mindennél több és teljesebb. Ezt a felmérhetetlen perspektívát tárta fel előttünk a Megváltó, amikor áttörte azt a korlátot, amely még útjába állt annak, hogy lepergett múltunk elfedje előlünk a múlhatatlant. A bűn zsoldja, a halál, Isten embert mentő szeretetéből örökre megfizettetett.

Régi, Dunántúlról hozott liturgikus mondattal indulok minden alkalommal a sírokhoz: „…elbocsátunk immár a minden halandók útján, amelyen te csak előttünk jársz, és amelyen egykor nekünk is követnünk kell téged”. Jézus üres sírja nélkül ez a mondat a rezignált, kétségbeesett beletörődés szava: nem kerülhetjük el sorsunkat. Húsvét hajnalának felfedezésével, asszonyok döbbenetével, fénylő ruhás mennyei követek számon kérő kérdésével, Péter, János futásával, Tamás bizonyosságával azonban visszájára fordul az ijesztőnek tűnő mondat, és evangéliummá válik. A minden halandók útja azóta az élet útja! A születésünktől halálunkig tartó időív fölött végig ott van az élet szövetségét ígérő Isten szivárványíve, az őstörténetben megígért áldás, ami nem csak vetésre és aratásra, földi dimenziónk fenntartására vonatkozik, és amiben ugyanúgy ott van Isten életigenlő szeretete, mint a teremtésben, az elszakadni akaró ember szüntelen hazavárásában, a halál időlegességének húsvéti felmutatásában.

Létezik egy üres sír, amelyet meglátva nem kell megkérdeznünk azt, hogy kit fognak ide helyezni. Létezik egy üres sír, ami nem a porrá létel szomorú törvényének beteljesítésére készült. Létezik egy üres sír, amelyben egészen mást látunk meg, mint lepleket és kétségeket: emberért érkező Istent, nagypénteki áldozatot, az élet mindennél nagyobb erejét. Az első húsvét megfordította a történelem kerekét: a múlt, és ami benne van, az Istentől mindig távolodó, vele mindig ellenségeskedő ember története és történelme egyre kevesebb lesz a jövőhöz képest. A jövőhöz, ami Jézus Krisztus önfeláldozása óta a teljességet, az életet, az Isten eredeti tervének megvalósulását jelenti. A teremtéstörténet tragikus fordulta a múlt: a végtelen, az örök, a tökéletes élet elvesztésének fájdalmát mondja el nekünk. A feltámadás a katarzis felszálló ága a jövő: magával ragad az elveszett végtelen, örök, tökéletes élet újra megtalálásának valóságába, az istengyermekség örömébe.

Címkék: húsvét - Orosháza -

Az evangelikus.hu cikkeihez a Magyarországi Evangélikus Egyház Facebook profiljában szólhat hozzá, itt mondhatja el véleményét, oszthatja meg másokkal gondolatait: www.facebook.com/evangelikus
A hozzászólásokat moderáljuk, ha gyűlöletkeltő, törvényt, illetve személyiségi jogokat sért. Kérjük, mielőtt elküldi véleményét, a fentieket vegye figyelembe!