Nem véletlen az evangélikus temetőbeli megemlékezés, hiszen itt nyugszik a szabadságharc leverése utáni megtorlások két mártírja, Jeszenák János és Rázga Pál evangélikus lelkész. Mindkettőjük sírhelye, az egyébként ősrégi, láthatóan már hozzátartozók hiányában elhanyagolt sírok, pusztulásnak indult sírkövek között, figyelemre méltóan felújított. Köszönhető ez a Petőfi Emlékmű Bizottságnak és a Csemadoknak, amelyek még idejekorán elvégeztették a felújítást mindkét nyughelyen.

Jeszenák Jánosról és Rázga Pálról is közölt méltatást a Felvidék.ma hírportál Neszméri Tünde tollából október 6-a alkalmából, így mártírsorsuk ismerős az olvasók előtt.
Azt már kevesebben tudják, hogy nem messzire férje nyughelyétől temették el Rázga Pálnét, közös sírban egyik hajadon lányával.

A feleségről a Protestáns Honlap annyit közöl, hogy Lujza Johanna Mária néven született egy aarhusi dán hajóskapitány családjába. Hogy a feleség sírjáról egyáltalán tudomásunk van, azt a Pozsonyi Kaszinó maroknyi tagságának,  főleg Gabron Évának köszönhetjük. Elmondása szerint, amikor a Frideczky János által létrehozott Pozsonyi Kaszinó választmányába bekerült, elindította a Rigele-sétákat Pozsonyban, amelyek célja a Pozsonyban született híres szobrászművész műveinek felkutatása és bemutatása volt. Az ismeretterjesztő séták előkészítése, a szobrász műveinek felkutatása során eljutott a Kecske-kapui temetőbe is, és ott fedezte fel egy régi sírkövön a német nyelvű, akkor még jól olvasható szöveget, amely szerint ott nyugszik Rázga Pálné és lánya.

Abban az időben még állt az emlékmű, olvasható volt rajta a szöveg. Ezután néhány asszonytársával próbáltak az özvegy életének mozzanataira rálelni, de mindössze annyit sikerült tisztázniuk, hogy miután férjét kivégezték, ő öt gyermekével, három fiával és két lányával teljes létbizonytalanságba került, az evangélikus hívek, magánszemélyek adományaiból tartották fenn magukat. Később a fiúk Magyarországra távoztak, a két lány, Pauline és Matild édesanyjukkal maradt, és egy adat szerint 1906-ban az egyház menházában éltek.

A sírkő az évek során erősen megrongálódott, vandálok garázdálkodása vagy vihar következtében a felső része ledőlt, ma már növényzettel, borostyánnal benőtt, szinte belevész a földbe, a talapzat áll, erre helyezik évente, október 6-án a kegyelet virágait, ha szerényen is, de emlékeznek a nehéz sorsú asszonyra.

Gabron Éva és özv. Szíjjártóné Nagy Ilonka elmondták, szívesen rendeznék a sírhelyet, a síremléket, de anyagiak hiányában erre nincs lehetőségük. Abban reménykednek, hogy valahonnan sikerül pénzt előteremteni erre a célra.

S hogy mi ösztönzi őket? Emberi együttérzés az özvegy iránt, akinek méltánytalan sors jutott férje hősies kiállása miatt, s úgy gondolják, azon túl, hogy ők nem feledik, emlékeznek rá, virágot visznek a még meglevő talapzatra, megérdemelné sírhelye felújítását. Addig, amíg nem lesz teljesen az enyészeté a hely, és amíg még itt vannak azok, akik egyáltalán tudják, hogy ki nyugszik ezen a helyen.