A pincében lévő 50 literes hordóban pedig szinte érintetlenül ecetesedett meg az óbor, mert Édesapánk, aki egyébként nagy kertész volt, a borkészítéshez éppúgy nem konyított, mint a fogyasztásához. Nagy ritkán, egy-egy zsírosabb vasárnapi ebéd után, az ujjnyi borba Sinka István-féle szikvizet spriccelt. Lassú kortyolgatásai közben szigorúan ránk tekintve ilyenkor mindig elmondta: „Gyereknek alkoholt, egy cseppet se!!!”

Egy szeptember végi napon történt, hogy Varga Miska bácsi a lovas kocsijával fuvarozta házhoz a kántori földeken letört kukoricát. Szokása szerint az almafa alatt parkolt le. Bár lanyhuló lelkesedéssel, de még szóltak az őszi bogarak a hűvös, de hangulatos estén, mire a nagy halom kukoricát megfosztottuk és felhordtuk a padlásra.

Lám, másnap ugyan ott állt egy másik lovas kocsi. Ez Szépréti nénié volt. Ő volt ugyanis, aki rendszeresen szállította a téli tüzelőnket. A közel kétmázsás asszonyság a gyeplőket az ostortartóra dobta, de nem szállt le. Ilyenkor a lovak egyik hátsó lábukat behajlítva, patkóhegyre, tehát pihenő állásba tették. Eközben kissé lehajtott fejjel, szomorúan szemlélték az öreg almafa törzsét. Tán az elmúlásról merengtek az első ág alatti ragasztósávot nézve, mely pórul járt hernyók alig felismerhető tetemeitől hemzsegett.

Ezalatt a két samesz hatalmas szívlapáttal rámolta le a tojásbrikettet. Apámmal mi csak néztük, amint félmeztelen testükön az egyre szaporodó izzadságcseppjeikre szálló szénpor négerré varázsolja őket.

Közben a bakon ülő mindig mosolygó Szépréti néni mesélt valamit. Fekete göndör hajával keretezett barna kerek arcán csak úgy vakítottak szép világoskék szemei. A történet hallgatása közben apu erősen gondolkodva nézte a két életerős fiatalember duzzadó izmait, amint a monoton mozdulatokra megfeszültek. S lám, már a földön is az egész rakás.

Ekkor váratlan dolog történt. Apu odaszólt nekem, hamar szaladjak csak le a pincébe, és hozzak egy kancsó bort, hozzá poharakat. A hordó csapja keseregve nyikordult. Ki tudja már mióta állt itt bezárva.

Amikor kiléptem a napvilágra, akkor látom ám, hogy a zavaros lé aljáról sebesen menekülnek a felszínre a pimpók. Míg oda értem, igyekeztem a tetejéről lefújni a vastagját. Apám akkurátusan megtöltötte a poharakat. Ekkor már érzékelhető volt tekintetén a bűntudat, amint magában végiggondolta. 

„Ez igazán nem szép dolog egy lelkésztől, hogy az alkoholt amúgy sem megvető munkásokat most még ő is bűnre viszi? „De hisz oly remekül dolgoztak, megérdemlik hát!” – nyugtatta meg magát.

A kemény lapátolást még lihegők méretes tenyerében szinte eltűntek a kis borospoharak. Kormos arcukból kivillanó szúrós tekintetükkel percekig gyanakodva méregették a színig töltött poharat. Végül elszánva magukat belekortyoltak.

Megdöbbenésüket hihetetlen intelligenciával leplezték. Csak egy pillanat töredéke volt a rezdülés arcukon, mely elárulta a belső késztetést, hogy ezt a lőrét azonnal kiköpjék. Gigájuk vonagló mozgása kíséretében, fejüket kissé megbiccentve, hősiesen lenyelték az első kortyot. Egyikük kézfejével megtörölte száját, hogy a hirtelen beállt kínos csendet valami banális témával megtörje.

Édesapám, mint lelkész minden alkalmat megragadott. Például családi házunk építésénél Berci bá' a kőműves mester kalapácsával véletlenül rácsapott a kezére, felkiáltott: „Az Isten...!!!” Ám időben kapcsolt, hogy mégiscsak egy lelkésznél dolgozik. Félrehúzott szájjal elhalóan kanyarította oda, már énekelve, hogy: „...bárányára…”

Apám túltéve magát azon a tényen, hogy nem pontosan kezdte meg a 427-es éneket, azonnal lelkesen felvette a fonalat. Így azután a malteros láda, és a félig kész válaszfal között hármasban elénekeltük Az Úr szent Bárányára teszem le bűnömet című korál mind a négy versszakát.

No, hát hasonló volt a helyzet a szénhordáskor is. Igaz akkor nem káromkodástól indult el a lehetőség, hanem abból a „szép időnk van” témából, mely kapcsán Édesapám csakhamar oda kanyarodott, hogy mit üzent az aznapi ige.

Szénporos barátaink nem csak, hogy türelemmel hallgatták, de még vehemensen be is kapcsolódtak a beszélgetésbe. Így alkalmuk nyílt rá, hogy széles magyarázó, mutogató mozdulatok közepette észrevétlen ki-ki löttyintgessék a pimpós bor nagyját. Azután a maradékot valahogy legyűrték.

Édesapámat viszont annyira meghatotta a két munkás nyitottsága, hogy magában kicsit vívódva, de végül csak kicsúszott a száján: „Tölthetek még egy pohárkával?” Erre a két ember rémültében egyszerre kiáltott fel: „Isten menccccccsss!!!”