Vannak olyan bűncselekmények, melyek természetszerűen ellenszenvet váltanak ki az emberből. Hogy lehet emberként tekinteni, akár megsegíteni azt, aki gyermekeket rontott meg, idősektől lopott vagy emberek életét ontotta ki? Manapság oly könnyen abba a csapdába esünk, hogy elvesztjük emberségünket ezekben a szituációkban.

Világunk önkénytelenül azt sulykolja belénk, hogy heves gyűlölettel ítéljük el a bűnöst a bűnnel együtt, és hogy kegyetlen megtorlással statuáljunk példát, lehetőleg úgy, hogy a büntetés sokszorosa legyen a bűn mértékének.

Egy jelenlegi amerikai elnökjelölt retorikája is a legtöbbször erről szól, mikor idegenekről, menekültekről, vagy olyan emberekről formál véleményt, akivel ő nem ért egyet. És mikor én azt mondom, hogy félek és undorodom ettől a jelenségétől, akkor az ő leegyszerűsítő üzenetével állok szemben. Ugyanis a tényleges, elítélendő bűncselekmények mellett akadnak olyan emberi történetek, melyek esendőségről és gyarlóságról szólnak. Ezeket szimplán nem ismerjük, nem értjük, mégis egyből szánalommal vagy agresszióval reagálunk.

A fenti igeszakaszban olyan gonosztevőkről olvasunk, akikről nem tudjuk, mit követtek el, de azt sejtjük, hogy haraggal és megvetéssel kell tekinteni rájuk. Okkal vannak a megszégyenítő kereszten, ahogy az egyikük is megvallja. Miért? Nem tudjuk meg, szimplán gonosztevők. Nehéz őket Isten gyermekének tekinteni. Mégis, valami megváltozik. Az egyik gonosztevő meglátja Jézusban az ártatlant, megérzi jelenlétének békéjét és szeretetét és Jézus ugyanezzel a békével és szeretettel válaszol. Ígéretet tesz arra, hogy még ma együtt lesznek Isten országában. Jézus pontosan azt akarja, hogy őt is Isten gyermekeként szeressük.

Tovább a KötőSzó blogra.