Ágfalván nem voltak harcok, de itt volt az országhatár, amely ezrével vonzotta a távozni kívánókat. Az ágfalviak azt mesélik, hogy néhány héten keresztül szinte tömött sorokban jöttek „az idegenek”, babakocsikkal, kis szekerekkel, batyukkal… És a legelszántabbak jöttek a határ lezárása után is. A helyiek pedig – akik jól ismerték a környék zegzugait – így-úgy segítették őket. Jó szóval, élelemmel, szállással, tanáccsal. Sok-sok „ötvenhatos magyar” köszönheti az ágfalviaknak, hogy – az éjszaka és még ki tudja, kinek-minek a leple alatt – elérte a hőn áhított osztrák földet.

A Márai és Faludy írásain felnőtt helyi evangélikus lelkész, e sorok írója, aki nyolc éve tátott szájjal hallgatja a falubeliek nem akármilyen történeteit – Trianonról, a kitelepítésről, 56-ról, a vasfüggönyről, az „endékásokról”, a csempészakciókról és a határ menti mai stiklikről –, nem tudja nem feltenni azt a kérdést az 56-ot átélt híveinek, hogy miért maradtak itt. Hiszen hatvan évvel ezelőtt innen mindenki pillanatok alatt eltűnhetett volna. Német anyanyelvűként szinte bárhol boldogultak volna Európában. A 46-os kitelepítés pedig „nyugati rokonságról” is gondoskodott. A legtöbben mégis itt maradtak. Néhányukat a maradás okairól faggattam.

„Győztünk, győztünk…”

Kirchknopf Karl (67), Hans (64) és Lisi (69)

K. H.: Hogy miért nem mentünk el? Öreganyánk menni akart „nach Amérikába”, meg a szüleim is. Voltak ott rokonaink is. Sokan elmentek a faluból. De az ópa maradni akart. Részben a disznó miatt is, ami ott volt a hidasban. November volt, mi meg decemberben szoktunk disznót vágni. És a pincében is ott volt az újbor. Már javában forrott. Nem mentünk el, pedig egyszer a szüleink összepakoltak. A nagyszülők miatt itt maradtunk. Anyánk talán még most is élne, ha Nyugaton normális gyógyszeres kezelést kap…

K. K.: Emlékszem, 57 tavaszán kint futkároztunk a határban, a sínektől nem messze. Gyakran játszottunk ott, bámultuk az Ausztriából érkező korridorvonatokat. Ezekről a vonatokról 57-ben még dobáltak le nekünk cukorkákat, csokit, édességet. Egyszer egy labdát is sikerült elkapnunk. Soha nem felejtem el, egyik társunk ekkor látott, ekkor kapott életében először csokoládét. A vonatról dobta le valaki. Ő meg rohant haza, és csak kiabálta, kiabálta egész úton: győztünk, győztünk…

K. H.: Ötvenhat nagyon érdekes a kitelepítettek szemszögéből is. Ők kintről figyelték a magyarországi eseményeket. A legtöbben haza akartak jönni, már szervezkedtek… 58-ban kezdtek csak el építkezni meg úgy igazándiból letelepedni Németországban.

K. L.: Hadd mondjak el még egy vicces történetet 56-ról! Ősz volt, a szüret ideje. Az ágfalviak nemcsak a saját szőlőiket szüretelték, hanem másutt is segédkeztek. Egyik alkalommal, amikor Balfra igyekeztek, az Ágfalva és Sopron közötti „nagy hídnál” orosz katonák állították meg őket. A magyar nyelvben sem az oroszok, sem az ágfalviak nem jeleskedtek, ezért máig emlékezetes párbeszéd alakult ki köztünk. (A „csattanóhoz” tudni kell, hogy a német lesen szó jelentése nemcsak „olvasni”, hanem a „szedni”, „szüretelni” szavakkal is fordítható. – H. E.)

– Kudá? Kudá? [Hová?] – kérdezték az orosz katonák.

– Wohin? Lesen. [Hová? Szüretelni.]

– Lesen? Csitaty? [Olvasni?] Azt nem hisszük, hogy ti olvasni mennétek bárhová is… – magyarázták a katonák nevetve, de aztán intettek, és utunkra engedtek minket. Hát, így éltünk mi itt 56-ban

„...rendületlenül…” a hokedlin

Zeltner Liszka (68)

Az orosz katonáktól mindenki félt. Sokat szidták a „ruszikat”, de én már gyerekkoromban is úgy gondoltam, hogy őket is megvezették.

1956 novemberében nem közlekedett a vonat Ágfalva és Sopron között, ezért egyszer szánkóval mentünk be a városba. A falu határában, az öreg temetőnél orosz katonák álltak. Anyám odaszólt nekünk, hogy viselkedjünk rendesen, mert lehet, hogy igazoltatni fognak minket. Két tiszt oda is jött hozzánk, de nem a papírjainkat kérték, hanem a „nagy vizet” keresték.

– Ggye bálsája vádá? [Hol van a nagy víz?]

– Milyen nagy víz? – kérdezett vissza anyám, aki egy kicsit beszélt oroszul is.

Az egyik tiszt a lábunknál csordogáló patakra mutatott, és mondta, hogy „malenykájá vádá”. Anyám magyarázta, hogy itt a „bálsája vádá” az a Duna Viennánál, meg a Rába és a Répce. De az orosz katona csak erősködött: „Balsaja vádá.” Aztán végül kinyögte: „Kanal Szuez.” A Szuezi-csatornát kereste. Úgy tudta, hogy oda vezényelték őket... Másnap egy tank jött a faluba, tele orosz katonával. A „mi tisztünk” is köztük volt. Megüzente anyámnak, hogy köszöni a segítséget. Nekünk meg cukorkát küldött.

Néhány hétre rá, december elején a szüleim úgy döntöttek, hogy elindulunk Nyugatra. Ágfalváról nagyon sokan elmentek, köztük családunk jó barátai is. Meg volt szervezve, hogy éjjel jön értünk a teherautó. Minden ráfért volna. A bútorainkat is, sőt még a disznót is el tudtuk volna vinni magunkkal. Sötétedésig mindent összepakoltunk. De a kétéves húgom úgy bőgött egész nap, hogy mire este lett, vörös kiütésekkel lett tele a feje. Orvos meg ugye sehol… Nem tudtuk, hogy mitől vannak a fején a foltok, ezért nagyon rossz volt a hangulat otthon.

Aztán én tettem fel az i-re a pontot, amikor felálltam a hokedli tetejére, és elszavaltam az iskolában éppen akkor tanult verset, a Szózatot. Csak mondtam, mondtam a hokedlin állva: „Hazádnak rendületlenűl / Légy híve, oh magyar; / Bölcsőd az s majdan sírod is…” Ekkor már nemcsak a húgom sírt, hanem anyám is… „Nem megyünk sehová…” – jelentette be, és elkezdett kicsomagolni. Itthon maradtunk. Felhőtlen volt az örömünk.

Ha a kislánynak nem lesz tele a feje kiütéssel, ma az ágfalvi gyülekezetnek minden bizonnyal nem ő a felügyelője… Ha a nagyobbik lány nem kezdi el szavalni a Szózatot, akkor nagy valószínűséggel nem ő díszíti évtizedeken át csodálatos virágkölteményekkel templomunk oltárát… Ha meg Kirchknopféknál egy hónappal korábban van disznóölés, és elmennek, akkor ma nem ők készítik a legjobb kékfrankos bort a környéken, és mi itt a határ mentén sokkal, de sokkal szegényebbek lennénk az ő történeteik, az ő némettel kevert magyar nyelvük, a boraik és a mindenféle segítségük nélkül.

Ha mindez nem így történt volna, az ágfalvi gyülekezet 20. századi gyászos története 1956-ban talán véget is ért volna…

A cikk az Evangélikus Élet magazin 81. évfolyam, 41. számában jelent meg, 2016. október 16-án.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál, a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.