„Jaj a pásztoroknak, akik veszni hagyják és elszélesztik legelőm nyáját! – így szól az ÚR. Azért ezt mondja az ÚR, Izráel Istene a pásztorokról, akik népemet pásztorolják: Ti hagytátok, hogy elszéledjen és szétszóródjon a nyájam, nem vigyáztatok rá. De én számon kérem tőletek gaztetteiteket – így szól az ÚR. Összegyűjtöm nyájam maradékát minden országból, ahová szétszórtam őket, és visszaterelem legelőjükre, ahol szaporodni és sokasodni fognak. Olyan pásztorokat is adok melléjük, akik jól pásztorolják őket. Nem kell többé félniük és rettegniük, számba sem kell venni őket – így szól az ÚR.” (Jer 23,1–4)

A bárányok hallgatnak.

Kínos a csend. Nem tehetnek mást, mint hogy hallgatnak. Félnek. És még csak nem is szívesen bégetnek. Bizonytalanságban érzik magukat. Azt érzik, valahol valami eltörött, valahol valami nincsen rendjén. A pásztor dilettáns. Hűtlen a bárányokhoz, hűséges önmagához. Tökéletes antipásztor. A nyáj szétszéledt. A bárányok elvesztették egymást, elvesztették az irányt, elvesztették a bizalmat, elvesztették a közösségüket, és ami a legsokkolóbb: elvesztették önmagukat. Szinte hang nélkül botorkálnak. Mozgásuk koordinálatlan, céljuk a túlélés. Pásztoruk átverte őket, becsapta őket, elárulta őket. Nem is tehetnek mást, mint amit tesznek: várnak. Várnak a csodára, a változásra, egy új pásztor érkezésére. És addig? Addig... a bárányok hallgatnak.

Szeretett kelenföldi gyülekezet, szeretett rádiót hallgató gyülekezet, szeretett testvéreim a Krisztus Jézusban! Volt egyszer egy kecskénk, Vazul. Nem mondanám, hogy túlzottan közösségi beállítottságú lett volna. Sőt, inkább amolyan individualista állat. Nagytarcsán laktunk még szüleimmel és testvéreimmel, és Vazul a nagy kert állatfarmjának egyik legkiszámíthatatlanabb figurája volt. Igazi egyéniség. Öntörvényű, de céltudatos. Nem volt egy kezes bárány éppen, hanem kezelhetetlen, engedetlen, szemtelen kecske. Néha megsétáltattuk pórázon, de szabadon engedni őt nem lehetett, mert az veszélyes volt mindenki számára. Sokszor mondtuk magunkban, hogy a türelem rózsát terem, de az a rózsa csak nem akart teremni.

De sokat tanultam Vazultól, illetve Vazul által. Megtanultam, hogy nem mindenki kezes bárány, hogy nem mindenki szeret nyájhoz tartozni. Megértettem egy életre, hogy a sokszínűség, a sokféleség érték és nem hibaszázalék, és hogy az a jó pásztor, az a jó vezető, aki tud mit kezdeni nemcsak az engedelmes bárányokkal, de az engedetlen kecskékkel is. Aki tud mit kezdeni azokkal, akik kilógnak a sorból, akik a nyáj perifériájára sodródtak, akik bajba jutottak, akik nem érzik otthonosnak az akol melegét, akik elvágynak az akolból, vagy akik egyszerűen csak elégedetlenek mindennel, vagy belekeseredtek a létbátorság hiányába. Igen, a jó pásztor éppen attól jó, és éppen attól pásztor, hogy érzi és érti a felelősségét, és nem a nyájból él, hanem a nyájért él. Ő a jó pásztor, aki él-hal az övéiért.

Éppen egy ilyen jó pásztor érkezésének vágya kristályosodik ki Jeremiás próféciájából, amelyből mai alapigénket kijelölték. Merthogy Jeremiás igehirdetése a diagnózis mellett vízió is, egy nagyon mélyen meglévő vágy megfogalmazása. Egy isteni ígéret bejelentése, amely egy olyan korszakról szól, amikor olyan pásztorok érkeznek, „akik jól pásztorolják” a nyájat. Jeremiás nagyon tudatosan használja a pásztormetaforát kora vezetőivel, társadalma elitjével összefüggésben, egy olyan kultúrkörben, ahol mindenki pontosan tudta, mit jelent a pásztorlét, hogy mi a jó pásztor és a rossz pásztor közötti különbség. Tudta mindenki, mégis sokan és sokféleképpen szerették volna, ha nem változik semmi.

Mert mióta világ a világ, az ember szeret flörtölni a káosszal. Sokan sokféleképpen képesek kihasználni egy-egy zavaros időszak adta lehetőségeket, mert csábító az anarchiába torkolló iránynélküliség, és szépnek tűnik első hallásra a szírének éneke is, akik azt éneklik kórusban, hogy „minden úgy jó, ahogy van”, meg hogy „hinni a templomban kell, drága báránykáim”.

De ne bántsuk a sziréneket, hiszen nekik éppen az a feladatuk, hogy elhitessék minél többekkel, hogy a látszat valóság, és a valóság látszat. A rossz pásztor fülének pedig kedves ez a dallam, hiszen ő nem szereti a valóságot, ő a látszatot szereti. Számára a világ az „olyan, mintha” világ. Olyan, mintha rend lenne a nyájban, pedig félelem van. Olyan, mintha mindenki elégedett lenne, pedig csak hallgatnak a bárányok. Olyan, mintha igazat szólna a rossz pásztor – hiszen hasonló szavakat használ, mint a jó pásztor –, pedig csak visszaél a bárányok számára kedves és ismerős szavakkal saját önös érdekeinek alárendelve azokat.

Olyan, mintha Isten akaratát teljesítené a rossz pásztor, pedig hogy lehetne az Örökkévaló akarata a félelem, a visszaélés, a céltalanság, a megtévesztés, a szétszéledés, a szétszóródottság, a magányos botorkálás a közösségi lét helyett? Hogyan lehetne a Teremtő akarata a káosz és a nihil, aki maga éppen a káoszból alkotott rendet, és a nihilből teremtett életet?

Isten akarata más. Isten akarata a nyáj összegyűjtése, visszaterelése a legelőkre, ahol – ahogy olvashatjuk a próféciában – „szaporodni és sokasodni fognak”. „Olyan pásztorokat is adok melléjük, akik jól pásztorolják őket. Nem kell többé félniük és rettegniük, számba sem kell venni őket – így szól az ÚR.” Vagyis az isteni szándék egyértelmű. Ebben a nagyon összetett és bonyolult szituációban, amelyben Jeremiás él és prédikál, meghirdetni a remény korszakát, az élni érdemes jövő reményét.

Amikor a félelem ismeretlen érzés, amikor a bizonytalanság ritka, mint a hóesés áprilisban Magyarországon, amikor a boldogság nem luxus, hanem alapélmény, amikor a bizalom a pásztorban természetes, és nem kikényszerített elvárás, amikor a közösséghez tartozni jó, és nem szükségszerű, amikor a nyájban mindenkinek helye van, aki elfogadja, hogy a nyájban mindenkinek helye van, és aki képes a jó pásztor koordinálása mellett, őt követve megélni és nem túlélni az életet.

Szeretett rádiót hallgatók, szeretett kelenföldi gyülekezet! Arról, hogy milyen is a jó pásztor, számos elképzelés létezik. Korszakok, ideológiák, kultúrák, vallások mentén igen színes a kép. Számunkra, keresztényeknek a jó pásztor a Názáreti Jézusban öltött testet, akit Krisztusnak és Megváltónak tartunk, hiszünk és vallunk. Éppen ezért a mai ünnepen, a húsvéti örömünnep után két héttel, jó pásztor vasárnapján, a felolvasott oltári alapige tükrében rá gondolunk, aki a jánosi evangélium szerint maga is így mutatkozott be: „Én vagyok a jó pásztor. A jó pásztor életét adja a juhokért.”

Vagyis amikor Jézus önmagát azonosítja a jó pásztorral, nem kevesebbet mond el, mint hogy a jó pásztor nem azért jó, mert autoriter, nem azért jó, mert keménykezű, nem azért jó, mert hatalma van, nem azért jó, mert megfélemlíti a nyájat, és még csak nem is azért, mert elnyomóként elnyomja az elnyomott bárányokat, hogy vakon engedelmeskedjenek neki. Nem. Ez mind-mind tévedés, és sok-sok emberi projekció egy archaikus képre. A jó pásztor ugyanis azért jó, mert a nyájjal él, a nyáj között él, a nyájért él. Velük, értük, közöttük. És nemcsak hogy velük, közöttük és értük él, de átvitt értelemben és szó szerint is: élni-halni kész velük, értük, közöttük, és hadd tegyem hozzá, miattuk.

És azt hiszem, nincs nagyobb evangélium ezen a mai ünnepen, mint hogy Jézusban ma is felfedezhető a jó pásztor. A te személyes életed és az én személyes életem személyes pásztora. A te személyes életed és az én személyes életem személyes koordinátora. Akit követni nem kell, hanem szabad. Aki nem előttünk megy, hanem ahogyan az emmausi tanítványok esetében is, mellettünk vándorol. Akinek a koordinálása mellett az emberi élet nem korlátok közé van szorítva – ahogyan sokan tekintenek a keresztények életére, mintegy lesajnálva őket –, hanem az igazi szabadsággal egyenlő.

Mert Jézushoz tartozni szabadság. És annyira, de annyira fontos lenne ezt a mai napon elmondani minél több embernek országszerte, országhatáron innen és túl, hogy Jézushoz tartozni szabadság. És ez a szabadság reményt adhat mindenkinek, aki most úgy érzi, nincs tovább, aki most úgy érzi, egy tragédia után nincs értelme felkelni az ágyból, aki most úgy érzi, egy betegség miatt értelmetlen a létezés, aki most attól szenved, hogy magányosan kell álomra hajtani a fejét, vagy aki kilátástalan helyzetbe került az árvízi károk miatt.

Igen, nekik, nektek szól a mai nap evangéliuma, hogy igenis van remény. Nekik, nektek szól a jézusi biztatás a missziói parancsban, hogy „veletek vagyok minden napon a világ végezetéig”, és nekik, nektek szól, drága kelenföldi gyülekezet és drága ökumenikus gyülekezet a rádiók előtt, hogy az Isten álma Jézusban megvalósult. És Jézus óta, élete, halála és feltámadása óta nincs olyan mélység, ahonnan ne lenne kiút, nincs olyan távolság az Istentől, ahonnan ne lenne érdemes elindulni felé és hozzá térni, és nincs olyan álom, amiről le kellene mondani...

„Van egy álmom mostanában. Egy álmom, hogy egy napon minden völgy felemelkedik, minden domb és hegy bemélyed, a durva helyek kisimulnak, a görbék kiegyenesednek, az Úr dicsősége láthatóvá válik, és minden halandó együttesen fogja látni” – mondta majd' 50 évvel ezelőtt Martin Luther King Jr. a washingtoni menetelés során megtartott híres Van egy álmom című beszédében. És neked, aki itt ülsz ma a kelenföldi evangélikus templomban, neked mi az álmod 2013-ban? És neked, kedves rádiót hallgató testvérem és barátom, neked mi az álmod 2013-ban? Te hogyan fejeznéd be a mondatot: „Van egy álmom mostanában. Egy álmom, hogy...?”

„Álmom: az Isten” – írta Ady Endre 1907-ben, megfogalmazva ezzel minden idők egyik legrövidebb és leggyönyörűbb hitvallását. És akárhányszor kimondom ezt a három szót „álmom: az Isten”, úgy érzem, van remény, és úgy érzem, nem igaz, hogy a „remény hal meg utoljára”, mert a remény sohasem hal meg. Húsvét után két héttel, a feltámadás katarzisának ünnepének fényében hadd hirdessem a legnagyobb evangéliumot, a legtisztább jó hírt: a sír üres, és abban a bizonyos Názáretiben, aki meghirdette az Isten országát, minden kitaszítottnak, minden elnyomottnak, minden lenézettnek, minden szenvedőnek, minden könnyezőnek és minden szorongónak, a társadalom kitaszítottainak és perifériájára sodródottaknak abban a bizonyos Názáretiben az Örökkévaló egyszer és mindenkorra visszaadta a reményt. Benne, aki lábat mosott a tanítványainak, aki asztalközösséget vállalt a társadalom által bűnösöknek titulált elnyomottakkal, marginalizáltakkal. Őbenne, aki reményt adott az övéinek, és aki reményt ad mindenkinek, aki mer őszinte lenni az Istenhez, másokhoz és önmagához, és aki elég bátor, hogy kimondja: „Könyörülj rajtam, Dávid Fia!”

Jeremiás próféta a 23. fejezet 5. versében ezt írja: „Eljön majd az idő - így szól az ÚR -, amikor igaz sarjat támasztok Dávidnak, olyan királyt, aki bölcsen uralkodik, jog és igazság szerint jár el az országban”, és keresztény hitünk szerint a prófécia Jézusban beteljesült, bár nem olyan Messiás volt, akire vártak, mert nem hatalommal jött, hanem alázattal, és nem erővel, hanem szelídséggel, és nem ítélettel, hanem irgalommal, és nem bosszúval, hanem ellenségszeretettel, és nem egy hazug hierarchia megerősítésére, hanem minden kor minden elnyomottjának hangjaként. Ő, a jó pásztor. Aki így vall a jánosi evangélium szerint: „nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mint ha valaki életét adja a barátaiért.”

Igen, ő a jó pásztor. Ő a jó koordinátor. Ő, akinek tanítványai, követői, sőt barátai lehetünk. Barátai, akik megértik, amit ő mond. Akiknek a valóság fontos és nem a látszat. Akik nem hisznek a kirekesztésben, de a feltétel nélküli elfogadásban, akiknek pótcselekvés az aranyborjú körüli tánc, akik képesek vigasztalni és nem pedig újabb dogmákat gyártani. Akik képesek, úgy, ahogyan Martin Luther King Jr., Teréz anya, Maximiliam Kolbe, Sztehlo Gábor és még sokan mások, nemcsak beszélni az irgalmas samaritánus példázatáról, de meg is érteni és meg is élni azt. És akik a Mesterük után szabadon, a saját helyükön válhatnak jó pásztorokká, és paradox módon boldog bárányokká egyszerre.

Lovasi András egy mondatát érzem nagyon igaznak ebben az összefüggésben. A Kossuth-díjas művész fogalmaz így egy dalszövegében: „Onnan fogod tudni, hogy jól vagy, ha nem találsz senkit, akinek a helyében lennél.”

Szeretett Barátaim Jézusban, a Messiásban! A bárányok hallgattak. De már nem hallgatnak. Már nem. Már nem félnek. Hangjuk a mennyig hallatszik. Örömóda báránymódra.

És igen, biztonságban érzik magukat. Azt érzik, hogy jó kezekben vannak. A jó pásztor szereti őket. Úgy, ahogy vannak. Nem azért, amilyenek, hanem azért, mert az övéi. Már nem túlélik, hanem megélik az életet. Reménységük realitássá nemesedett, álmaik valóra váltak. Mert erre a csodára vártak. Erre a változásra. És éppen rá. Éppen erre a jó pásztorra.

A bárányok már nem hallgatnak.

Ámen.