Ránéztem a csodálatosan megfestett műre, megköszöntem az ajándékozó kedvességét, de kijelentettem, hogy nem fogadom el, mert meghamisítja a bibliai történetet. A teljes képre ugyanis fény esett a festmény bal felső sarkában levő csillagról. Így az alkotás szemlélőjében az a benyomás keletkezhetett, hogy tulajdonképpen a betlehemi szereplők csak a csillagnak köszönhetően váltak láthatóvá. A Biblia ezzel szemben – mondtam – sehol nem szól arról, hogy a betlehemi esemény megvilágításához szükség lenne bármiféle külső fényforrásra. Éppen ellenkezőleg: a megszületett betlehemi Gyermek később joggal jelenthette ki magáról, hogy ő a világ világossága, s hogy ő ad „értelmet” annak, amire szükségünk van. A belőle kiáradó fény kellene, hogy betöltse az egész képet, világosítsa meg az alakok arcát, sőt még az állatokat is!

Mire magyarázatom végére értem, kicsit meg is szeppentem a magam bátorságától. Hogy merek én kioktatni egy neves művészt? S nem mondhatom, hogy túlságosan megnyugtatott volna, amikor fogta, becsomagolta, hóna alá csapta a művét, és szótlanul elment. Jó ideig nem akart szűnni a szorongásom. Ám alig pár nap múlva, most már átfestett művével, meglepetésszerűen újra megjelent. A jelenetet csodálatos fény árasztja el – erőteljesebb, mint az eredeti képen! –, amely a Mária ölében fekvő újszülöttből árad. Ez az a fény, amely megvilágít minden embert. Ennek van igazi, mély üzenete!

Évtizedek óta függ a falon az „újjászületett” festmény. De valahogy csak tegnap éjjel lett számomra valóságos prédikációvá. Valójában a kép alá írhatnám ennek a mai igénknek az első versét: „Mert megjelent az Isten idvezítő kegyelme minden embernek...” (Károli-fordítás) Igen, mert ez tulajdonképpen a karácsony igazi üzenete: Isten eláraszt bennünket fényével, Isten megajándékozottjai vagyunk. Ez a helyes szereposztás: ő a bőkezű ajándékozó, mi pedig a bőkezűen megajándékozottak. (Ahogy Pál a rómaiaknak írta: „...ne ajándékozna vele együtt mindent minékünk?” – Róm 8,32)

Érdemes egyszer ezt a nyomot követve olvasni a Bibliánkat: hol és mikor ajándékozott meg Isten bennünket; rádöbbentünk-e arra, hogy az a mi javunkat szolgáló ajándék volt? Nem teljesítmény, nem fáradozásunk megkoronázása, hanem egyszerűen ingyen nekünk juttatott, de semmiképpen meg nem érdemelt ajándék. Szinte kifogyhatatlan az a képtár, amellyel az apostoli irataink ezt az isteni tettet, ezt az ajándékot körülírják. Érezni lehet bennük, hogy szívből fakadó, mert saját tapasztalaton alapuló a mondanivalójuk. Maguk az apostolok is rádöbbentek megajándékozott voltukra.

Megjelent az Isten üdvözítő kegyelme, s ez azt jelenti, hogy belőle esik fény minden sötétségünkre és félelmeinkre, bizonytalanságainkra és kételyeinkre, sőt ellenkezésünkre is. Ilyen szempontból érdemes megnézni karácsonyi énekeinket is. Hát nem érezhető ki belőlük az örömön túl a meglepődött csodálkozás Isten nagy tette okán? Ha Bachtól azt halljuk, hogy „ím, jászlad mellett térdelek, / Ó Jézus, üdvösségem” (EÉ 161), akkor ebben az alázatos és hálás letérdepelésben öszszesűrűsödik minden, ami egy megajándékozott, hálás szívbe szorulhat. Ha betlehemes játékainkban a pásztorok „egy bárányt vagy csak egy kis sajtocskát” visznek az újszülöttnek, akkor ez is az egyszerű emberek önfeledt ajándékviszonzása: odavisznek mindent, mert hálájuk határtalan!

A karácsony lényege, hogy Isten fényessége, világossága be akar világítani minden sötét odúnkba, rejtett csücskeinkbe, elzártan tartott mélységeinkbe, hogy napvilágra kerüljön minden, és fénytől elárasztottá tegye egész életünket. Megjelent az Isten üdvözítő kegyelme, s ez nem szorul semmi kiegészítésre.

Miért voltam udvariatlan, és kifogásoltam a festő művét? – kérdezhetné még mindig bárki. Mert az alkotó úgy gondolta, külső segítség kell ahhoz, hogy a betlehemi jelenet, tehát az, amit Isten tett, megvilágosodjék. S ha jól látom, akkor ebben tükröződik a mi mai dilemmánk is. Egyre inkább azt gondolom, hogy mai ünneplési szokásainkkal nagy erőfeszítéssel értelmet akarunk adni a karácsonynak. Vegyük például a szinte határtalanná nőtt ajándékipart – az évben ilyenkor a legnagyobb a kereskedelmi forgalom! –, a karácsonyi asztal mindent felülmúló bőségét, a szentestei mise-istentisztelet kötelezőnek kikiáltott látogatását vagy akár az ellenségeknek az átmeneti kibékülését ilyenkor. Ha a karácsony értelme felől kérdeznénk, hát nem azt felelnék számosan, hogy ajándék, terített asztal, társaság és e élék? Nem vesszük észre, hogy mindez amolyan kísérlet arra, hogy értelmet adjunk a különben már kiüresedett, formális munkaszüneti napnak, december 25-ének?

Tudom, hogy hiperracionalizált világunkban nincs sok helye ábrándozásnak, álmodozásnak. De, ugye, szabad visszaidéznem a gyermekkoromat? Felejthetetlen, milyen nagy örömöt jelentett az egy szem narancs, a pici tábla csokoládé vagy a színes ceruza. De mindez – hogy úgy mondjam – csak ráadás volt a templomozáshoz, édesapánk asztali bibliaolvasásához és imádságához és a teljes tüdőből fújt sok-sok családi énekléshez képest. Ezek révén ivódott belénk kitörölhetetlenül a karácsony örömüzenete, és vált vidámmá a napunk. Semmiképpen nem mi tettük tehát ünneppé a karácsonyt. Éppen ellenkezőleg: ő maga töltött föl bennünket örömre és békességre. Templomozásunk, otthoni zengedezésünk pusztán felelet volt a felismert, megkapott ajándékra: megjelent Isten kegyelme...

Igénk írója azonban maga is tudta, hogy nosztalgiázásból nem élünk meg. Sokkal inkább arra döbbent rá, hogy ez a meg nem érdemelt ajándék egyrészt örömmel tölt el, de egyben valami hozzá való viszonyulásra is vár. A már többször idézett mondatát – „Mert megjelent az Isten idvezítő kegyelme...” – Pál így folytatja: „A mely arra tanít [nevel] minket, hogy megtagadván a hitetlenséget és a világi kívánságokat, mértékletesen, igazán és szentül éljünk...” Először azt akartam mondani, hogy Isten ajándéka kötelez is, hálára, köszönetmondásra. De rájöttem, hogy ez a mi tipikus gondolkozásunk. Ki ne vette volna már észre saját magán, hogy ha mégoly csekély volt is az ajándékozása, titokban vagy nyíltan igazán elvárta volna érte a köszönetet a megajándékozottól? Sohasem éreztünk csalódást ilyen helyzetben? S ha igen, bevallottuk magunknak?

Rá kellett jöjjek, hogy ha jól oda gyelek erre az igére, akkor kötelezettségről szó sem lehet. Már csak azért sem, mert a szöveg görög nyelvű eredetijében a nevel jelentésű szó szerepel. Isten tehát az ajándékával pedagógiai célt követ. Arra nevel bennünket, hogy „mértékletesen, igazán és szentül éljünk” ezen a világon. Ezek súlyos szavak, már a korabeli társadalmakban is nagy szerepet játszottak, és egyszer bővebben kellene írni róluk. Azt azonban már most örömmel állapíthatjuk meg, hogy Isten milyen jó pedagógus. Mert aki valaha is foglalkozott, akármilyen szinten, neveléssel, az tudja, hogy milyen fontos szerepet kap benne a megajándékozás, akár csak szavakkal is. Egészen biztosan sokkal jobb eredményt lehet így elérni, mint például szigorral vagy büntetéssel.

Isten sosem ver bottal, hanem ajándékával nevel. Azt akarja elérni, hogy az ajándéka fölötti öröm olyan pozitív erőket szabadítson fel, amelyek képesek megváltoztatni még a legmegrögzöttebb és legkeményebb jellemet is.

S ezzel most hadd térjek vissza a betlehemi jelenetet ábrázoló festményre. Mert még bibliás keresztényeknél is voltak – és ma is vannak – olyan törekvések, amelyek a mértékletes életet, az igaz és szent életvitelt, amelyről igénk szól, olyasminek fogták föl, amit nekünk kell teljesítenünk ahhoz, hogy Isten megjelent kegyelmét elnyerjük. Vagyis ahhoz, hogy valamiféle „értelmet” nyerjen az isteni kegyelem. De nem erről van itt szó, mert az ajándék kegyelem megelőz minden kötelességteljesítést. Nem mi adunk súlyt Isten üdvözítő tettének, hanem az ő ajándékozó tette tesz képessé bennünket a hálás, önmegtartóztató, igaz és szent életre.

Ez tűnhet szőrszálhasogatásnak, de nem az. Ez a nagy és fontos megkülönböztetés volt az ötszáz évvel ezelőtt kezdődött reformáció célja is. A reformátor hadakozott – több-kevesebb sikerrel – a pápa, az egyházon belüli visszásságok, az Antikrisztus ellen. De a fő megvilágosodása és sikere egészen biztosan nem ezekben rejlett. Hanem éppen a karácsonyi evangélium fölfedezésében: megjelent az Isten üdvözítő evangéliuma minden embernek! Mert ettől függ üdvösségünk, halálunk, de még itteni életünk sikerülte is.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 81. évfolyam, 51-52. számában jelent meg, 2016. december 25. – 2017. január 1-jén.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál, a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.