– Ha jól értesültem, tulajdonképpen kollégák volnánk.

– Igen, tíz évig dolgoztam újságíróként. Bár én gyerekkoromtól kezdve mondogattam a szüleimnek, hogy állatkert-igazgatónak készülök, csak senki nem vette komolyan.

– Azt említsük meg, hogy akár a sportkarriert is választhatta volna.

– Igen, kiválóan sportoltam, válogatott súlyemelő voltam. De hajthatatlan voltam az eredeti tervemet illetően, ezért az érettségi után állattenyésztő üzemmérnökként végeztem Kaposváron. Aztán vissza is jöttem Nyíregyházára azzal a szándékkal, hogy állatkertet csinálok, de mindenki úgy nézett rám, mint akinek nincs ki a négy kereke. Majd pedig kiderült, hogy van némi affinitásom az újságíráshoz. Akkor éppen a Magyar Rádió nyíregyházi stúdiójában volt üresedés. Szabolcs-Szatmár-Bereg megye alapvetően mezőgazdaságból él, és mezőgazdasági szakújságíró-riporternek felvettek. Ezt nagyon élveztem. Sporttal is kellett foglalkozni, ahhoz is értettem, úgyhogy így kezdtem el a helyi rádiónak dolgozni. Budapestre is gyártottunk itt helyben anyagokat. Később megalakult a Nyíregyházi Televízió, ott is elég jelentős szerepem volt. Úgy gondoltam akkor, harmincegy-harminckét évesen, hogy révbe értem ezen a pályán. Akkor jött a megkeresés és vele a lehetőség, hogy megvalósíthassam azt, amiről már rég letettem.

– Akkor vette át az abban az időben még Nyíregyházi Vadaspark vezetését?

– Azt mondták, hogy itt van ez a sóstói erdei szabadidőpark, azt csinálok vele, amit akarok. Nincs vele gond, nem igazán látogatják a vendégek, nagyon aranyos, itt van a világ legkisebb óriáskereke, van egy szabadtéri színpad meg néhány állat. Ha akarok, állatkertet, ha akarok, vidámparkot létesítek belőle, csak pénzt ne kérjek érte. Így vágtam bele. Pénzt nem kértem, de nem is kellett, mert ahogy meghoztam az első oroszlánt és az első egzotikus állatokat, úgy jött a közönség is. Egyre többen jöttek, aztán már nagyon sokan jöttek, és a bevételből befolyó összeget elkezdtük visszaforgatni.

– Hogyan kell ezt elképzelni a gyakorlatban? Hogyan szerez az ember például oroszlánt?

– Úgy, hogy beültünk az autóba, és jártunk koldulni keresztül-kasul Nyugat-Európában. A terület adottságaival érveltünk, illetve azzal, hogy különleges állatkertet szeretnénk.

–  És adtak?

– Javarészt adtak. Többnyire öreg állatokat, amelyek nekik már nem kellettek, de nekünk nagy dolog volt, mi itt azokkal el tudtunk indulni. Így kezdtük. Aztán az eredeti terveknek megfelelően „földrészeket” alakítottunk ki, és megpróbáltuk azokat úgy modellezni, hogy minél természetesebb közeget teremtsünk az állatoknak, minél nagyobb és lehetőleg társas kifutóik legyenek, ahol több faj él együtt. Nagy dobásunknak számít az ország első biodómja, az esőerdőház, amelyet 2010-ben hoztunk létre, ez akkor óriási dolog volt. Később az épület nemzetközi díjat is nyert, és ez lehetővé tette, hogy az állatpark önfenntartó legyen, mert 2010-től kezdve több mint ötszázezer látogatónk van évente. Ezt egyébként nem tudja semelyik másik vidéki turistalátványosság, az egri várnak kevesebb, évente háromszázezer látogatója van.

– Tegyük hozzá, hogy mindez egy százhúszezres kisvárosban.

– Igen, ez roppant jelentős dolog. Szerettem volna, ha Nyíregyháza valamiről híres. Ez a város egy volt a sok közül. Nincsenek komoly épített műemlékeink, nagy természeti értékeink. Én viszont lokálpatrióta vagyok, itt nőttem fel sokadíziglen. Nagyon szerettem az állatokat kiskoromtól fogva, és így az volt a terv, hogy csinálok egy olyan állatkertet, amelyikre igazán sokan lesznek kíváncsiak, és így megismerik Nyíregyházát is. Eltelt húsz év, és most ott tartunk, hogy ha valahol az országban megemlítik Nyíregyházát, akkor egyből az állatkert jut mindenkinek az eszébe. Közben pedig kialakult egy olyan állatgyűjtemény, amely Európában is egyedülálló, nemhogy Magyarországon. Sok rendkívül ritka és veszélyeztetett állatot mutatunk itt be, például a szumátrai tigrist, a maláj tigrist vagy az afrikai elefántot. Nálunk az utóbbiból kettő született. Éppen a borneói orángutánok előtt ülünk, ez is egy igen veszélyeztetett faj, és sokáig folytathatnám ezt a felsorolást.

– Milyen más küldetése lehet még ennek az állatkertnek?

– Én mindig úgy gondoltam, hogy nem lehet másodrendű állampolgár egy szabolcsi gyerek a saját hazájában. Rengetegen élnek ebben a térségben olyanok, akik a fővárosig sem jutnak el, nemhogy más európai nagyvárosokba vagy azokra a földrészekre, amelyeknek az állatvilágát itt megismerhetik. Emiatt is igyekszünk úgy felépíteni a parkot, hogy ne csak állatokat mutassunk be, hanem az adott földrész kultúráját, hogy ott hogyan élnek együtt az emberek az állatokkal. Most adtuk át az Andok-kalandok elnevezésű új kifutórendszert, itt egy kis ízelítőt adunk az inka kultúrából, az Andokban élő népek életéből is. Építettünk „maláj falut” is, vagy ott a jurta a régi magyarok eszközeivel, szerszámaival, fegyvereivel.

– Ha már ezt a kicsit tágabb perspektívát említette: hogyan viszonyul a spirituális, hitbeli dolgokhoz?

– Bár én római katolikus vagyok, rendkívül erős evangélikus hagyományok is hatottak rám. Itt, a Nyírségben mindenhol fellelhetők a lutheránus gyökerek. Másrészt apám a Debreceni Református Kollégiumban végzett, szóval ez a protestáns hatás, de anyai ágon nagyon erős a katolikus szál a családban, ami miatt mi római katolikusok lettünk a húgommal. A család ettől függetlenül járt az evangélikus és a római katolikus templomba is, és ez a kettősség sosem jelentett problémát. Azt érzékelem, hogy a Jóisten folyamatosan rám néz, mert olyan dolgokba fogtam bele, és olyan lehetetlen helyzetekbe kerültem, hogy nem tudom másképp elképzelni, csak úgy, hogy valamilyen felsőbb segítséget kap az ember a megoldáshoz. Már az is abnormális dolog volt, hogy arról álmodoztam: pénz nélkül állatkertet csinálok. És sikerült. Aztán itt gyakran teremtődtek olyan nehézségek, amelyeket csak erős hittel lehetett kibírni.

– Tud példát mondani?

– Az elején voltam olyan szituációban, hogy valamit nagyon szerettem volna véghez vinni, de nem volt rá pénz. Aztán egy vállalkozó áldozott erre, de azt mondta, hogy május elsején fizetni kell, ha törik, ha szakad. Előtte zuhogott az eső egész végig. Május elsején kisütött a nap, és soha annyi ember még nem volt a parkban, mint akkor. Csodálatos nap volt, és másnap elrendeztem minden számlát. De ezeken túlmenően is számos öröm éri az embert, ami miatt próbál valamit a sok jóból visszaadni. Úgyhogy szerintem én nagyon jóban vagyok a Jóistennel, igazán nem panaszkodhatom.

– Úgy látszik, ez sikertörténet.

– Az ember olyankor ijed meg magától, ha ebbe belegondol. Sokszor megfogadtam egy-egy fejlesztés során, hogy csak ezen legyek túl, és ígérem, soha többé nem találok ki semmit. Bár most már eléggé készen van a park, de ezt nem lehet abbahagyni. Most is tele vagyok ötletekkel, és most is úgy indul minden, hogy nincs meg hozzá a pénz. Előbbutóbb menni kell a pénz után, és hajtani. Még egy ötletünk sem veszett kárba azért, mert nem sikerült rá pénzt szerezni. Mert ha nem sikerült, akkor megcsináltuk mi magunk abból a kevésből, ami volt. Kellően rugalmasan alkalmazkodunk a lehetőségeinkhez. Itt van száztíz nagyon rendes, igazán lelkes, tehetséges ember, akikkel együtt dolgozunk. És a szegénység is rendkívül kreatívvá teszi az embert. Úgyhogy mindig álmodunk valamit, aztán kiderül, hogy szűkösek a lehetőségeink, de nemegyszer előfordult, hogy nekiálltunk, és megcsináltuk magunk, mert annyira szerettük volna, hogy valóra váljon.

– Beállt az igazgató is árkot ásni a kifutók köré?

– Igen, szó szerint. Van, hogy az igazgatótól kezdve a karbantartóig mindenki kiveszi a részét a munkából. Erre számos példa akadt, főleg eleinte. Az elején az sem volt ritka, hogy én etettem az állatokat. És ezt a szemléletet megkapja mindenki, aki itt tanul be, itt nevelődik. Ahogy vettem föl a dolgozókat, tanítgattam őket, de együtt is tanultuk meg ezt a szakmát. Mindenkinek, az egyetemet végzett állatorvosnak is állatgondozóként kell itt kezdeni. Ha pedig nem megy neki, akkor inkább álljon odébb. Mert kell az alázat, az elkötelezettség és a fizikai munka. Itt így kezdi mindenki, én is így kezdtem. Ez egy olyan család, ahol van ötezer állat meg száz ember, és az emberek számára egyértelmű, hogy az ötezer állatból élnek, az állatok pedig tudják, hogy az emberekre vannak utalva. Ez nagy felelősség, de mi emberszámba vesszük az állatokat.

– Látszik, hogy jól érzik magukat, hiszen a hírekbe is legtöbbször az itt született kisállatok miatt kerül be az állatkert.

– Igen, nagyon sok különleges állat születik, és ez szakmailag is komoly dolog.

– Miben más a mostani szemlélet, mint a régi, amikor csak mutatóba hoztak egzotikus állatokat Európába?

– Úgy kezdődött az egész állatkerti kultúra, hogy szórakoztató cirkuszjellege volt. De az ember, maradjunk annyiban, elég erőszakos faj. Már vagyunk hétmilliárdan, és nem vagyunk tekintettel egymásra sem, nemhogy az állatvilágra. Ma már az állatkerteknek ilyen szerepük is van: ha már az embertől az élőhelyen nem tudjuk megvédeni az állatokat, valahogyan megőrizzük őket. Nem normális dolog, hogy bezárva tartunk állatokat, de nem igazán van más lehetőségünk arra, hogy az embertől, ettől az uralkodó fajtól megvédjük őket. Ezek a modern állatkertek túllépnek a szórakoztatáson, küldetésük van. Száz fajmegmentési programban vagyunk benne, a cél a veszélyeztetett állatfajok szaporítása, esetleg viszszatelepítése, ha van hova. A másik cél pedig az oktatás. Rengeteg gyerek tanulni jön ide, nekik is át tudunk adni valamit, és akkor ők is némileg másképp látják majd a világot. Nagy tévedés azt gondolni, hogy ami a világ másik felén történik, az nem hat ránk, vagy hogy ami itt történik, az nem hat oda. Előbb-utóbb minden körbeér, úgyhogy nem árt itt, Szabolcs-Szatmár-Beregben, Nyíregyházán, Magyarországon is tudni azt, hogy a dél-amerikai esőerdőket miért kell megóvni az utókor számára.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 81. évfolyam, 49. számában jelent meg, 2016. december 11-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál, a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.