Van olyan emberi hang, melyet túl nagy kétely övez. Furcsa, nem odaillő, gyenge. Vannak olyan hangok is, melyek még a kétséget sem tudják kifejezni, mert nem hallgatja, nem hallja meg őket senki. Vannak, amelyek beleüvöltenek a végeláthatatlan sötétségbe és sosem érkezik rájuk válasz. Olyan hangok is akadnak, amelyek próbálnak tiszta üzenetet közvetíteni, de azt kiforgatják, félreértelmezik vagy jelentéktelenné teszik.

Sokszor úgy érezzük, hogy ezekért a hangokért mi nem felelünk. Ezek nem a mi életünkről szólnak, vagy hogy ezek nem a mi csatáink. És olykor, mikor a helyzet úgy kívánja, az is tűnik a legjobb megoldásnak, hogy félreálljunk, és engedjük ezeket a hangokat mindent túlkiabálni. Sokszor állunk odébb és hallgatunk akkor, mikor nem kellene. Talán azért, mert az Isten gondiviselésre akarjuk hagyni a dolgokat, vagy mert félünk a kényelmetlen következmény miatt, de leginkább azért, mert számunkra nem fontos vagy nem tűnik annak a megszólalás. 

A szavainknak azonban ereje van. 

Általuk másokra is hatással lehetünk. Megnyílhatnak és velünk együtt vívódhatnak. Odaléphetnek egymáshoz és békülhetnek. Megmozdulhatnak és meg is változhatnak. Segíthetnek egymáson. Meríthetnek egymásból. Kérdezhetnek, gyarapodhatnak. És beszélhetnek, tovább adhatják az építő szavakat. 

Beszélj úgy, hogy jöjjenek, 
beszélj úgy, hogy figyeljenek, 
beszélj úgy, hogy nyíljanak, 
beszélj úgy, hogy vívódjanak, 
beszélj úgy, hogy lépjenek, 
beszélj úgy, hogy béküljenek, 
beszélj úgy, hogy mozduljanak, 
beszélj úgy, hogy változzanak, 
beszélj úgy, hogy segítsenek, 
beszélj úgy, hogy merítsenek, 
beszélj úgy, hogy kérdezzenek, 
beszélj úgy, hogy beszéljenek.

Egy tizenkét éves gyermek is ezt tette.

Tovább a KötőSzó blogra.